2007. február 10., szombat

Kicsi ember áll, néz, és repesd

TajgaNA, végre megjött, itt volt a a Tél. Elég sokáig váratott magára, de ezen a napon Stirlitz ahogy megállt a ház előtt az öl fával, végre megérezte az illatát. Semmivel össze nem keverhető illat volt ez, és most, mikor ismét megérezte, azonnal felismerte, és valami érthetetlen otthonias érzés áradt el benne. A friss tél illata volt. Fagyott, néma éjszakák illata, amikor csak a hó neszez, meg a szél, de minden élet elbújik valahová. A végtelenség illata. A véges emberben. Nyoma sem volt a nyári vigasságnak, fény és meleg táncának, a színeknek, a napnak a ragyogásnak. Sötét komor tél volt, éjszaka is,de az ég tiszta, mert a szél már a havat hozta, ami majd megmarad. Stirlitz nem fázott, sőt boldog volt. Semmit nem szeretett jobban, mint szembenézni az elemekkel, szemmel látni a világot, a hatalmas katlant, melyben mérhetetlen erők kavarognak. Kicsi ember áll, néz, és repesd.

Eszébe jutott az a karácsony, talán az egyetlen, amit Tatjánával és a két gyerekkel együtt töltöttek. (Talán volt még egy, kellett, hogy legyen...) A legkisebb még nem volt két hetes. Soha nem felejtette el a gyermekszemeket, amik félig vakon vizsgálgatják az arcokat, a környezetet: nicsak, ki ez? Vajon mi jót kínál nekem?
És akkor Stirlitz megértette, hogy Tatjána az illúziót ölte meg. Az abban való hitet, hogy létezik az a nő, akivel kamaszkora óta álmodott, akinek létét olyan biztosan tudta bent, magában. Stirlitz már tudta, ha létezik az a nő, semmiképpen nem lehet emberi lény, és tudta, hogy Tatjánával együtt elmúltak a gyerekek is, a család, minden. Stirlitz így kegyetlenül meztelennek látta az embereket, mint repülőgépről a városi forgalmat, ami már rég nem kalandokat, ígért, de csupán fortyogó bámész tömeggel, utálatos ólmozott hangyákkal, ideges birkákkal volt képes szolgálni. Az éleslátásért fizetnie kellett. Sokat. Gyakran a frissen befalt reggelivel.


MXO*Kurt Vonnegut - Magazinszerzői pályafutásom utózöngéje

Kurt Vonnegut„Kezdőkorombanx akadtak még magazinok, amelyek a magamfajta orangutánok idétlen irományát is publikálták. Más magazinoknál, becsületükre legyen mondva, még gumikesztyűben sem nyúltak volna a dolgaimhoz. Nem voltam megsértve, nem is szégyelltem magam. Megértettem őket. Szerény voltam, ha egyebet nem is lehet a javamra írni. Eszembe jut a régi karikatúra. Azt mondja rajta a pszichiáter a páciensének: „Magának nincs kisebbrendűségé komplexusa. Maga valóban kisebbrendű." Ha viszont a páciensnek tellett pszichiáterre, csak megélt valahogy, még ha valóban kisebbrendű is volt. Velem ugyanez lehetett a helyzet, amit az is bizonyít, hogy valamicskét feljavultam.

A népszerű magazinoknak köszönhetően beletanultam a regényírásba. Manapság kizárt, hogy az irodalmi ipari tanulónak még fizetést is adjanak, mit sem törődve teljesítménye színvonalával. Alkalmat kaptam tehát arra, hogy megismerjem önmagamat. Azoknak, akik öntudatos irodalmi orgánumok részére alkottak, a tehetségüktől és kifinomultságuktól eltekintve is volt egy előnyük: már tisztában voltak képességeikkel és önmagukkal.

Manapság sokkal több amerikai kerekedik fel erre az önmegismerő utazásra, úgy, mint egykor én. írnak ahogy tudnak, utánuk a vízözön. Húsz éve adok elő egyetemeken. Számos egyetemnek azóta már van saját külön bejáratú írója és persze íróképző szemináriuma. Amikor felmondtam a General Electricnél, hogy író lehessek, összesen még csak két ilyen tanfolyam akadt, egy az Iowai Egyetemen, egy másik pedig a Stanfordon. Az utóbbi egyetem hallgatója a mostani elnököm lánya.

Ha tekintetbe vesszük, hogy novellák írásából többé nem lehet megélni, és hogy egy regénynek minimális az esélye a sikerre, az íróképző szemináriumokat akár szélhámosságnak is felfoghatnánk. Ki akarna gyógyszerésznek kitanulni, ha nincsenek gyógyszertárak? Most már mindegy, mert maguk az egyetemi hallgatók követelték ki, hogy legyenek íróképző szemináriumok. A vietnami háború éveiben annyi minden egyebet is kiköveteltek a diákok. Szenvedélyesen és zavarosan.

Amit az egyetemi hallgatók követeltek és meg is kaptak, és amit ma már az ő gyerekeik is megkapnak, az önmegvalósítás olcsó módja.

Dőlt betűkkel írtam, hogy olcsó, mert egy mozifilm, vagy egy televízióműsor elkészítése tenger pénzbe kerül. Arról nem is szólva, hogy e sárteke salakjával kell hozzá alkut kötni.

Egyetemi, sőt különböző városi újságok, heti- és havilapok persze ma is közölnek novellát, de honoráriumot nem fizetnek érte. Hát aztán! Nem művészettel kell pénzt keresni. A művészet arra kell, hogy általa lélekben gyarapodjunk.

Bon voyage.

385. o.



*Max Otto...