Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.
Ezerszer gondolt csodaszépet,
Gondolt halálra, borra, nőre,
Minden más táján a világnak
Szent dalnok lett volna belőle.
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott vagy fütyörészett.
Roskadófélben van a ház,
Hámlik le a vakolat,
S a szél egy darab födéllel
Már tudj’ isten hol szalad;
Javítsuk ki, mert maholnap
Pallásról néz be az ég...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Puszta a kert, e helyett a
Szántóföld szépen virít,
Termi bőven a pipacsnak
Mindenféle nemeit.
Mit henyél az a sok béres?
Mit henyélnek az ekék?...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Hát a mente, hát a nadrág,
Ugy megritkult, olyan ó,
Hogy szunyoghálónak is már
Csak szükségből volna jó;
Híni kell csak a szabót, a
Posztó meg van véve rég...
Közbevágott Pató Pál úr:
„Ej, ráérünk arra még!”
Életét így tengi által;
Bár apái nékie
Mindent oly bőven hagyának,
Soha sincsen semmije.
De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”
(Pest, 1847. november.)
Stirlitz fönn volt először a kat. menyországban, ahová mostanában mindenkit beengednek, mert Péter örököse megoldotta a kapukat. Gondolta, leül Hitlerrel dumcsizni egyet, hogy aszondja, idefigyelj Dolfikám, a mocskos kurva anyádat! És fejen vágja a korsóval, mert kiönteni sajnálná a sört, ebbe a pohárba bele meg nem iszik. Még felköszöntésnek vélné valaki. Meg rá senki ne mondja, hogy Hitlerrel ivott... - gondolta Stirlitz. De Hitlernél sor volt. Páran egy dedikált fényképért álltak, mások ugyanabból a célból, mint Stirlitz. Kb. nyolc másodpercenként csattant Hitler fején egy korsó. És így megy ez az örökkévalóságig...
Na mindegy. A kat. örökkévalóság egyébként sem volt már így olyan jó hely, hogy a nagy bűnösökből utolsó kocsmatöltelékek lettek, akit bárki bármikor pofánvághatott. El lehet képzelni, hogy mennyire ki voltak akadva azok, akik még a régi időkből voltak ott, úgy mint például IV. Béla lánya Margit, aki már azon kibukott, hogy itt nincsenek tetvek, mert hosszú élete alatt, elnyert korona ide, vagy oda, igazán megkedvelte őket. Meg az éhezést is. Itt nem volt éhezés. Önkorbácsolni azt lehetett, azzal senki nem tudott mit kezdeni, ha elvették tőle a korbácsot, akkor korsókat tört a fején, napjában harmincat-negyvenet. Hagyták hát, had korbácsoljon. Önmagát.
Volt, aki fölajánlotta neki, hogy kétszer egy nap laposra veri, de ez megint kitudódott és balhé lett belőle.
Stirlitz tehát elég gyorsan odébbállt a helyről. Nagy idő az örökkévalóság, tágas hely a végtelen, szal előbb-utóbb megtalálta a kocsmát, ahová az elfelejtett istenek járnak - mármint, akit beengednek. Nincs kidobó, vagy ilyesmi, általában a vendégek maguk intézik a kínos ügyeket. Múltkorjában Szabadság Kapitány kapott egy akkorát Anubisztól, hogy üstökös lett belőle. Azóta a környéken más formában nem látta senki.
Stirlitz tudta, hogy a kat. menyország kapuit előbb-utóbb mégiscsak bezárják majd, mert tényleg elképesztő anarchiát okoznak az elsőkből lett utolsók, de a középsőből lett középsők is, és rendőrség felállítása mégiscsak ciki lenne minden szempontból. Szóval a slepp megy vissza a pokolba, velük a volt feleségem is természetesen.
Stirlitz tudta, hogy így lesz. Egy darabig elkóvályognak majd a kihűlt katlanok között, veszekednek egy sort, aztán egyesek elkezdenek főzőcskézni, ként kavargatnak tessék-lássék, mások beindítják a brikett kereskedelmet, és a rulett asztalokat, meg a salsa-tanfolyamokat.
Stirlitz mélán gondolt magának egy sört, meg szto gramm vodkát kísérőnek. Aztán mégegyet. A Yuk, az Eefelejtett Istenek Kocsmája csendes hely volt. Egy fekete lyuk közepén üzemelt, egy rakás rozsdás, pókhálós időcsatorna és térszövedék találkozásánál. A franc se tudta, hogyan tanultak meg a pókok hálótszőni itt is, meg hogy hogyan kerültek ide is pókok egyáltalán, de tény, hogy itt voltak... Aki viszont akart, visszamehetett 1945-be.
Stirlitznek eszébe sem jutott ilyesmi. 1905-be szeretett visszamenni. Leülni saját magával a nyírfaligetbe egy nagy, mohafutotta kőre a nyári napsütésben. Azt szerette. Aztán beugrani ide, nézni, ahogy Bituman sakkozik a Nyugati Civilizációval ezzel az elvénült fostossal, aki folyton elaludt, és amikor felébredt éktelenül rikácsolt, hogy Bituman csalt, és el akarta vágni a torkát álmában. Pedig Bituman csak akkor akarta elvágni a torkát, és kihúzni a lyukon a nyelvét nyakravalónak, amikor így rikácsolt a vén fasz. Meg akkor amikor ezek után hírszerzési jelentésekre hivatkozva megindított egy lovasrohamot a már leütött futójával, és népszavazást követelt, ha nem léphet azzal. Ilyenkor Bituman válogatott kínzásoknak vette volna alá. Az öreg meg a vita hevében elaludt.
És nem lépett...
Szto gramm.
Anubis közben Afroditét fűzte a sarokban. Az örökkévalóságig. Apfrdité hajlott is, meg nem is a dologra; Anubis nem volt ugyan a legjobb parti, de a többiek szemmel láthatóan leszarták, szóval játéknak végül is nem utolsó. Anubis többször fogadott rá, hogy akkor is meghúzza egyszer, de ezeket a fogadásokat mindenki nagyvonalúan rögtön el is felejtette. A Galaktikus Birodalom soha. Ez volt.
Meg sör, meg szto gramm.
És nyírfaliget 1905 nyarán a napsütésben szállongó porban...
Bejegyzések
Megjegyzések
