Nincs más

- Szóval négyszer? Az a legrosszabb.

Stirlitz idegesnek tűnt, de valójában cseppet sem volt az. Játszott, vagy legalábbis közelebb álltak a gondolatai egy piros pöttyös labda képéhez mint egy baltáéhoz.

- Lehetett volna százszor is. Keveset vagy itthon. Az jobb lett volna? Ha százszor?
- Sokkal jobb.
- Miért?
- Azért, drága kis szűzmáriám, mert a 100 nem egy reális szám. A négy viszont kurva reális. A négynek szúrós fasszaga van, a 100-ról viszont legfeljebb csak a kígyóbőr pénztárcám jut eszembe. Neked szúros fasszagod van. Adjad a telefont.
- Te tényleg nem vagy normális...
- Add már.
- Kit hívsz?
- Téged, természetesen. Ki mást hívnék? Kicseng.
- Komolyan megijesztesz... Kérlek, nyugodj meg.
- Én nyugodt vagyok, szívem, mint még soha. Előbb-utóbb találkoznunk kellett. Tudtad te is.

Luana

Ahogy kilépett a szűk kis utcára, szájában cigarettával, és meglátta a hirtelen fellobbanó gyufa lángját a szemközti ház vaksi falain, Stirlitzben valami egészen komoly undor jelent meg. Gyűlölt egyedül dohányozni. Talán mert a cigaretta csábosan riszáló csinos füstcsíkja Luanát, a híres sztriptíztáncosnőt juttatta eszébe. Drága, gyönyörű Luana...
Ez a végül menthetetlenül az őrületbe hulló nő, utolsó éveiben, még órákkal a zárás után is úgy vonaglott és csábított az üres bár színpadán, mintha legalábbis ezren figyelték volna. Minden nap. Senki nem tudta, mi a baja, de nem is nagyon érdeklődtek. Hadd csinálja. Egy idő után már fizetést sem kért. Esténként, mikor a bárt már elhagyta a legszorgalmasabb takarító is, Luana tovább táncolt, miközben már végérvényesen csakis önmagukra kíváncsi, csodálatos szemei tehetetlenül forogtak szűk kis gödreikben. Stirlitz tudta, mi történik, és gyűlölte magát ezért.
Luana azóta persze tök halott, a helyére pedig új, úgynevezett normális táncosnőket vettek fel. Stirlitz azóta nem látogatja a helyet.
Luana volt az egyetlen érdekes nő, akit valaha ismert, és az egyetlen, akivel kezdeni tudott volna valamit.
Persze Luanának most már nincsen szüksége senkire.

*

Stirlitzet nagyjából két éve kezdte el roppantul zavarni, hogy mikor egyedül van, képtelen a mozdulatot, amivel a dohányrudacskát a szájához emeli, az őt megillető egyszerűséggel, súlytalansággal végrehajtani: hol túl keményre, hol túl alázatosra sikeredett a dolog, de sohasem kellően szikárra és célratörőre. Mintha nem hitt volna az egyedüllét létezésében. Ez a gondolat kétségbeejtette.
Stirlitz magányában legszívesebben lecsavarta volna magát, mint egy villanykörtét.
Kinek szól a műsor?

“Még a végén valami kibaszott hívő leszek” – dörögte maga elé keserűen, miközben egy évtizedek alatt tökéletesített filigrán és tűpontos köpéssel leborotválta a gyufaszál tetejéről a már amúgy is döglődő lángot. Luana őrült szemeinek égszínkék titka jutott eszébe, egy pillanatra elmerengett - de aztán elszégyellte magát, és zavarában hatalmasat öklözött a májfoltos házfalba.

...Stirlitz, fejét az ég felé irányítva érdeklődve figyelte, hogy a vakolat valamiért a hetedikről indult meg: előbb olyan volt, mint valami ébredező, bámészkodásra csábító és leheletfinom álombéli hóesés, szitált és szinte símogatott.
Aztán meg kurva kemény lett, mint egy hegyomlás.