Álmaiban él az ember

"Álmaiban él az ember" - mondta egyszer valamikor nagyon régen valaki, a Holiday in X-City c. képregényben. Nem emlékszem, pontosan, ki volt, a Galaktikus Birodalom, vagy Bituman, sőt abban sem vagyok biztos, h a kettő közül valamelyik. Amiért most eszembe jutott, az ok az, hogy mintha nem lennének álmaik az embereknek manapság. A Tesco gazdaságos álmokat instant formában, vákuumcsomagolva, (némi álom hozzáadásával azonnal felhasználható), nem számítanám az álmok közé. Egy plazmatévében nem lehet élni. Szerintem. Abban a pillanatban, hogy ezt leírtam eszembe jutott, h mások, a többség szerint talán igen.

Aztán a budin Márait olvastam, és rá kellett jönnöm, a valóság mennyire más, mint az ember álmai. Lehet plazmatévé-álomban élni, igenis lehet, az instant álmokat éppen úgy képes elfogadni az ember, mint ahogy az instant leves is elég az életben maradáshoz. Most találtak életet hatezer méter magasságban. Azért szerintem, plazmatévé-álomban élni nem élet. Mármint nem emberi élet. Ez olyan, mint a soha ki nem égő emlék bennem (talán Esterházytól), amikor arról értekezik, Bécsben valamelyik rokona zacskós levessel fogadta, hogy magyaros íz azért legyen. Ha már magyart fogadunk, ugye. Azt hiszem, azóta mindenki megismerhette az instant magyaros ízeket, kezdve a pörkölttől, az erőlevesig, meg kitudja. Ilyen gyorsan, és ekkorát fordult a világ: Eszterházy nyavalygása a zacskós leves fölött, ma legfeljebb megütközést, vagy értetlenséget vált ki az emberekből, Magyarország ugyanis tökéletesen behódolt, röhejesen könnyedén föladta a konyháját. Mekikajáért állnak sorba az emberek, a pörköltlé kocka pedig biztosan remek üzlet. Vannak ugyan ezek a Kiszely-féle önjelölt megváltók, akik nagy zajjal az elszakadást hirdetik, és a pörkölt feltétlen felsőbbrendűségét, de hát mit mondhatna az ember valakiről aki kijelenti, hogy létezik nép, ami ötven év alatt feladja az alapszókincsét, és megtartja az identitását? Létezik a mesékben valóban, a való életben azonban nem volt erre példa. Egyrészről.

Másrészről Márai Föld, föld!...-jében azért elég pontosan beszámol, arról hogyan álltak a dolgok 1945ben írással, műveltséggel, meg ilyenekkel. Ha Máraihoz még hozzácsapjuk Vonnegut-ot, meg pár évet, akkor eljutunk a mához: Reader's Digest és NationalGeografic, meg a Cosmo: instant szóbeszéd.. valamint mekikaja és plazmatévé, vietnaminike gumipapucs, vagy vietnamiadidas, alföldi slattyogós kurva nagy pumával*.

Álmaiban él az ember.. Stirlitz már tudta, hogy instant álmokban instant emberek élnek (kevés ember hozzáadásával egy adag valódi embert kapunk!). Stirlitz azt is tudta, hogy az ember erősen hajlamos túlszínezni a múltat, azt mondani, hogy a világ egyfolytában pusztul, silányodik, vagy ilyesmi. Stirlitz nem tudta megmondani, szeretett-e a huszas-harmincas években élni. Éppen gyerek volt akkoriban, a gyerek pedig ismerkedik a világgal, ellene van, nem adja a határait, és közben issza minden cseppjét. A vákuumcsomagolt ember meg nem. Aztán ebből sokfelé ki lehet lyukadni, az egyik irány az, hogy átfutjuk az ötvenvalahány évesen elhunyt barátunk életét: minek született, mi volt a fiatalsága, hogyan kezelte a válást, majd hogyan élt később, korszakait, aztán halálát, és hogy mindebből majd akkor kihozunk valamit. Semmit nem hozunk ki belőle. Bazi nagy üresség marad, egy betöltetlen hely, ahol az előbb még volt valaki, aki soha többé nem lesz. Képtelenség lenne megmondani, mennyi ilyen volt Stirlitz életében. Kitapétázhatta volna vele a kunyhóját - plafonig.

Stirlitz felnézett a plafonra, végigkövette a párhuzamosan futó rések közötti vonalakat, és látta, hogy nem erről mesélnek.

Adva vagyon egy ici-pici kis ország, (ami történetesen a szülőföldem), és amit úgy hagytam hátra, mint.. na szóval hátrahagytam. Adva vagyon ez az ország, ami mostanság ismerkedik a demokráciával. Most éppen húsz éve. Soha semmi tapasztalata nem volt ezen a téren, és ez meg is látszik abban, hogy a mai napig nem tudja, mit jelent a demokrácia, az egyenlőség. Nem kell egyenlőség. Egyenlőség baaaad! Beer good!

Mondjuk ennek az állapotnak a haszonélvezői aztán régi magyar szokás szerint el is követnek mindent, hogy ne derüljön ki, mi az egyenlőség. Érdekes dolog, hogy az első szabad magyar kormány 1989ben azonnal visszapottyant oda, hogy lófaszt nektek egyenlőség, kaparjuk elő a kutyabőröket, aztán ezek alapján döntsük el, hogy mi fogjuk vezetni az országot, mert mi vagyunk az elit. Ti meg büdös parasztok vagytok. Jogotok van ránk szavazni. Azóta is ez megy.

Khm.. nem valami óriási csoda, hogy a demokráciában ez az elgondolás nem érvényesült, a kutyabőrösök buktak. Ez persze nem jelentette azt, hogy a hatalom pillanatnyi birtokosai elfogadták volna az egyenlőséget. Erről szó sem volt. A régi és az új hatalom birtokosai kidolgozták a módszereket, hogy hatalmon maradjanak. Ennek a módszernek az egyik alappillére, a világot kicsit is ismerők számára egyáltalán nem meglepő módon, a korrupció volt. A másik az államilag elnézett, támogatott, vezérelt szervezett bűnözés. Például az olajszőkítés, de a bankok, közbeszerzések során is történtek, történnek olyan dolgok, amiknek a legkevesebb köze nincs semmiféle törvényességhez, vagy demokráciához. Manapság is történik. Rutin azt mondani, h egy új generációra van szükség, ez azonban valójában nem más, mint kegyes hazugság, ugyanis a jövő generáció zuschlagosítása tudatosan, gőzerővel folyik. Nem véletlen, hogy a demokráciák általában azt követelik a pénzükért cserében, hogy ne lopják el azt. Az eredmény egy olyan húszéves állam, ami leginkább egy utcagyerekre emlékeztet: fogalma nincs sem a szabadságról, sem az egyenlőségről, büdös, kiéhezett, agresszív és kegyetlen. Azt gondolja, az egyenlőség a gazdagok hóbortja, fasság. Azt gondolja, hogy amit megszerezhet, az az övé. Ha az ember megkérdez egy hajléktalant aki még nem csont-koki-mata, az bizonyára azt fogja mondani, a demokrácia a gazdagok hóbortja, sőt önmegnyugtatása, mert ő erről nem tud semmit. Teccenek még emlékezni régi regényekre a kis virágáruslányról, akit felkarolnak? Vagy, hogy könnyebbet mondjak , a Vörös Vaszicsra, aki biztos, ami biztos alapon zsebre vágott egy aranyszelencét, mert hátha megjönnek az ápolók? Na itt tartunk.

Stirlitzben felvillant egy kép, nyár volt, kaszát fent a napon, szabad volt, és boldog ember. Előtte, az almafák mögötti sziklameredély alatt, hatalmas igézően sárga repceföld, körös körül meg erő. A patak hangja idáig hallatszott. Áradt, mert napok óta sárga, homokos volt a víz a kútban. Négyszer háromszázhatvanöt napot volt Stirlitz felhőtlenül, és fenntartások nélkül boldog, szabad, egyenlő. Soha többé nem kellett elmagyarázni neki, milyen az. Soha többé nem lehetett megetetni, hogy ez most az, mert tudta, milyen, meg azt is, hogy ez nem az. Istennek nem lenne szabad megengednie, hogy az ember szabad legyen egyetlen percig is. Az egyház meg pontosan tudja ezt, így aztán egész létezése alatt minden eszközével dolgozott ellene. Ma is ezt teszik a papok.

Itt vagyunk, Stirlitz meg Szibériában, mert ott szabad, ott él - valódi álmokat.



*"A puma a valóságban egy macskaféle ragadozó volt. Szürkés volt a bundája, és ügyesen mozgott a fákon is. így festett:

Az a fajta puma viszont, amely annyira izgatta a sajtófotósokat, így festett:"

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije (1973)