Vonnegut gondbái

 

Eléggé lehangoló nap, de a fácse rendkívül udvariasan megkérdi, mi jár a fejemben, és nekem mindig csak egy apró fáziskéséssel ugrik be, hogy ja, hát angolszász, a hogyvagy olyan, mint a hell-ló, csak hosszabb. Kifejezetten illetlenségnek, ormótlanságnak, tahóságnak, furkóságnak, tomporságnak, ergyaságnak számít megmondani, hogy vagy, tehát én meg szoktam mondani, vagy azt mondom remekül, nagyszerűen, pompázatosan, mennyeien. Ha valakinek nincs több esze, nem ért a szóból, és megkérdi, mégis hogyan, rögtön visszakérdezek, hogy ne haragudj nem értettem, mi volt a kérdés..

Az jutott eszembe, miközben a fölös mennyiségű jókívánságokat pörgettem itten, vagyis inkább ottan - mert ugyan mitől lenne jobb a jövő év, de tényleg mi a jóistentől lenne jobb, mint az eddigi mondjuk 32 000 esztendő, míg a Föld harminckétezerszer körberepülte a Napot? Az emberiség tűzszekere továbbra is kitartóan a fal felé tart, senki nem lép rá a fékre, senki nem mozdítja a kormányt, néhány bomlott agyú faszkalap mindenféle helyekre ragasztgatja magát. Remek. BULYÉG!

A hatvanas-hetvenes években legalább leöntötték magukat benzinnel és felgyújtották, most ragasztgatják, és azt képzelik, ez valami. Ez azért eléggé meredek leépülés, zuhanórepülés, bazmeg. 

Kb. úgy vagyunk vele, hogy elmentünk (repcsivel, bérelt kocsival) a Rage against the machine koncertre és ezzel örökre meg is tettünk mindent, amit lehetett és kellett. A zenekar jól keresett, tovább tudják finanszírozni progresszív-vegán életmódjukat, és a pinaszagú tusfürdőiket, ki tudták fizetni az önmagát felgyújtó buddhista szerzetes fotójának jogdíjait és az önmagát felgyújtó buddhista szerzetes szent gyertyáikat, gyertyatartóikat és füstölőiket is és még maradt mákos-gubára való is. Jól van, minden remek, nagyszerű.

Aztán eszembe jutott, hogy igazán egy filmen-könyvön lenne érdemes dolgozni, egy Rejtő könyvön+filmen, dramatizált pszeudódokumentumon, mert már vagy 20 éve Rejtő különböző alakjainak a neveit használom ímél-címnek meg mindenhova, és annyira beépült az öreg a magyar köztudatba, hogy igazán megérdemelne egy inkorrekt portrét: a kornak megfelelő nagyképűség, felelőtlenség, flegma és még egy árva gondolat sem, hogy körülötte háború dúl, hogy emberek lövészárkokban élnek a kőkemény teleken, fagyások vannak, vérmérgezés, éhség és halál, hanem kávé, konyak, kabaré, könnyed szórakoztatás és szórakozás, mígnem a sátán eljött érte is egy undorító kis csótány, egy takony, egy korabeli bayer sót képében, aki jól feljelentette, hogy miként lehetséges, hogy ez a zsidó itten eszik-iszik, dorbézol mink köztünk, miközben legjobbjaink a fronton véreznek. Ő maga persze nem vérzett a fronton, tudósítást is csak a belvárosból írt, hogy micsinálnak itten a zsidók. Ő feljelentést írt. A bayerfélefika följelentést ír. Hosszú-hosszú ideje Magyarország abban nagyhatalom, hogy feljelentésben, mert a legjobbjai évszázadokkal korábban elvéreztek a frontokon, csak az ilyen bayer-szarok maradtak, a takony, amire gecit mondani helytelen, mert a sok milliárd geci közül legalább egynek lehet valami haszna, a bayereknek viszont egészen biztosan semmi, soha.

Szóval olyasmi film-könyv lehetne, amita Salingerről is csináltak, a Gelhornról és Hemminway-ről, satöbbi. Ennyit Rejtő biztosan megérdemelne. Tartok tőle, hogy soha nem lesz meg. BUÉK hát, bontsatok pezsgőt lássuk, mit hoznak össze Vonnegut filozófus-gombái*.

*"=> Kilgore Trout egyszer írt egy novellát, amelyben két élesztőgomba beszélget. Miközben eszik a cukrot és fuldoklanak saját ürülékükben, arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak."

*

A B-36 nővérek

"A Rák csillagköd Bubu nevű matriarchális bolygóján élt három nővér, akinek B-36 volt a vezetékneve. Merő véletlenség lehet, hogy családnevük azonos volt a Föld bolygó egyik repülőgépéével, amit arra terveztek, hogy bombákat hajigáljon korrupt kormány alatt élő polgári lakosságokra. A Föld meg a Bubu olyan messzire esett egymástól, hogy soha, semmiféleképpen sem kommunikáltak egymással.

Újabb merő véletlenség: a Bubu írott nyelve épp olyan volt, mint a Föld bolygón az angol, amennyiben huszonhat fonetikai jel, tíz számjegy és mintegy nyolc központozási jel vízszintes sorokban való tetszőleges elrendezéséből állt.

Mind a három nővér gyönyörű volt, így szól Trout meséje, de csak kettő volt népszerű. Az egyik képeket festett, a másik elbeszéléseket írt. A harmadikat, aki természettudós volt, senki ki nem állhatta - annyira unalmas volt! Másról se beszélt, csak termodinamikáról. És irigy volt. Titkon leghőbb vágya volt előidézni, hogy két művészi hajlandóságú nővére - Trout egyik kedvelt kifejezésével élve - úgy érezze magát, "mint amit a kutya kiokádott."

*

MXO*Kurt Vonnegut - Magazinszerzői pályafutásom utózöngéje

„Kezdőkorombanx akadtak még magazinok, amelyek a magamfajta orangutánok idétlen irományát is publikálták. Más magazinoknál, becsületükre legyen mondva, még gumikesztyűben sem nyúltak volna a dolgaimhoz. Nem voltam megsértve, nem is szégyelltem magam. Megértettem őket. Szerény voltam, ha egyebet nem is lehet a javamra írni. Eszembe jut a régi karikatúra. Azt mondja rajta a pszichiáter a páciensének: „Magának nincs kisebbrendűségé komplexusa. Maga valóban kisebbrendű." Ha viszont a páciensnek tellett pszichiáterre, csak megélt valahogy, még ha valóban kisebbrendű is volt. Velem ugyanez lehetett a helyzet, amit az is bizonyít, hogy valamicskét feljavultam.

A népszerű magazinoknak köszönhetően beletanultam a regényírásba. Manapság kizárt, hogy az irodalmi ipari tanulónak még fizetést is adjanak, mit sem törődve teljesítménye színvonalával. Alkalmat kaptam tehát arra, hogy megismerjem önmagamat. Azoknak, akik öntudatos irodalmi orgánumok részére alkottak, a tehetségüktől és kifinomultságuktól eltekintve is volt egy előnyük: már tisztában voltak képességeikkel és önmagukkal.

Manapság sokkal több amerikai kerekedik fel erre az önmegismerő utazásra, úgy, mint egykor én. írnak ahogy tudnak, utánuk a vízözön. Húsz éve adok elő egyetemeken. Számos egyetemnek azóta már van saját külön bejáratú írója és persze íróképző szemináriuma. Amikor felmondtam a General Electricnél, hogy író lehessek, összesen még csak két ilyen tanfolyam akadt, egy az Iowai Egyetemen, egy másik pedig a Stanfordon. Az utóbbi egyetem hallgatója a mostani elnököm lánya.

Ha tekintetbe vesszük, hogy novellák írásából többé nem lehet megélni, és hogy egy regénynek minimális az esélye a sikerre, az íróképző szemináriumokat akár szélhámosságnak is felfoghatnánk. Ki akarna gyógyszerésznek kitanulni, ha nincsenek gyógyszertárak? Most már mindegy, mert maguk az egyetemi hallgatók követelték ki, hogy legyenek íróképző szemináriumok. A vietnami háború éveiben annyi minden egyebet is kiköveteltek a diákok. Szenvedélyesen és zavarosan.

Amit az egyetemi hallgatók követeltek és meg is kaptak, és amit ma már az ő gyerekeik is megkapnak, az önmegvalósítás olcsó módja.

Dőlt betűkkel írtam, hogy olcsó, mert egy mozifilm, vagy egy televízióműsor elkészítése tenger pénzbe kerül. Arról nem is szólva, hogy e sárteke salakjával kell hozzá alkut kötni.

Egyetemi, sőt különböző városi újságok, heti- és havilapok persze ma is közölnek novellát, de honoráriumot nem fizetnek érte. Hát aztán! Nem művészettel kell pénzt keresni. A művészet arra kell, hogy általa lélekben gyarapodjunk.

Bon voyage.”

385. o.

*Max Otto...