2008. április 2., szerda

Mi atyánk, ki vagy a menny, add meg én nekem a mindennapi Stirlitzem...

Aztán eltaláltak engem is.
Azóta van bennem egy darab az egyik fregatt lőelemképzőjéből. Egy darabig a top10, legjobb viccek között legalább három erről szólt. Merthogy csaj vagyok... érted. Csaj... Hát ja, nincs fütykös, az biztos, de hogy nem szeretnék féltucat zsivajgó gyermeket felnevelni, nem a szaporodás az életcélom, az is tuti. Norman Mailer állítólag oltári hím soviniszta volt. Szerintem meg a feminizmus olyan, mint a jenkikávé, meg a mekikaja. Pont olyan.
Miközben a körülöttem lévő embereknek Csatahajó Baby volt a kedvenc viccük, én egyre inkább visszavonultam azok közé, akik régen lakták a barakkokat, és már nem voltak. Aztán beköltöztem a kabinba, átadtam magamat a gép kényeztetésének, ő meg befejezte, amit az orvosok elkezdtek. Soha nem vagyok éhes, soha nem fázom, és kétszer átrepült velem a nemléten. Az zora.
Állandóan csiszolt az eljárásokon, de ezt akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy nem az érkezik alkatrészből, amit rendeltem. Tökéletesítette a módszert, befejezte, belém költözött azokra a helyekre, amit le kellett vágni rólam, hogy életben maradjak. Az egyik ilyen helyre aztán elmentette önmagát is, mert a tökéletes az volt, ha nem lehet minket elválasztani. Ha ma rákötnének bármilyen orvosi gépre, gyakorlatilag ő mondaná el, amit tudni illik rólam, és nem engedne be semmiféle szondát, vagy ilyesmit. A röntgensugarakat elnyeli, energiává alakítja és felhasználja, ugyanakkor tökéletes sokdimenziós képet ad - amiről akar, akinek akar.
Nincs hajam, sem szemöldököm, egyetlen mikrométer szőr sem a testemen - mind feldolgozza. A hadseregben előírt méretű körömnél hosszabbat is. Biztos jól van így, én nem foglalkozom vele, ez az ő szakterülete. Ha ő nem lenne, én halott lennék, és amikor meghalok, meghal ő is. Az én születésemnek nem volt értelme, az ő születésének, én vagyok az értelme. Mindkettőnk létének az én létem az értelme. Ezt ő mondja, nekem mind1. Valahol talán igaza van, de ez nekem magas, nem is nagyon érdekel.
Sokféleképpen kommunikálunk. A látómezőmbe vetít bizonyos infókat, sötétben is jól tátok: hőképből, meg minden rendelkezésére álló információból teszi össze amit én látok. Nagyon gyors. Sokkal gyorsabb, mint az idegpályák. Éppen ezért oda épült, ahonnan közvetlenül tud velem kommunikálni. Az a lőelemképző alkatrész sem nagyobb, mint egy köbcentiméter. Fogalmam sincs, mit csinál.

Stirlitz-be belehasított a megértés. Ez az, ami ezekből az emberekből hiányzik: az életöröm. Ezek az emberek nyomorultak. Állandó harcban élnek, és életük egyetlen percét sem élvezik. A leginkább saját társaságukat unják és utálják, annyira eredetiek, mint a reklámok, és a tv műsorok, amiket néznek. Annyira becsületesek, mint a politikusaik. Annyira őszinték, mint a politikusaik. Semmi életöröm. Küzdenek a léttel, nem élik. A lány életének ennél több értelme van, akár ember, akár gép, ő valóban él. A lány létének több értelme van, mint pénzes pasival dugni, nagyseggű disznókat lefogyasztani itt, szilikonnal kitömni ott, az íróasztalt támasztani, vagy minősíthetetlen szar kávét főzni, minősíthetetlenül szar kaja mellé olcsón a vendégnek, és ebből sokat eladni drágán. A lány létének értelme ott mutatkozik meg, hogy még egy csatornában sem unatkozik.
- Valahogy így vagyok ezzel én is - gondolta Stirlitz.
A munka szégyen, a tétlenség ámbátor vétek.

2008. április 1., kedd

Gliv Blaås

Csak a bűzhödő város rothadását éreztem, semmi mást. A kávé pocsék volt. Valami vízízű lötty. Nem a vízzel van bajom, nem kell félreérteni, csak egy kávétól mást vár az ember. Mondjuk forró volt, az tény. Nyomorult kis lyuk ez itt, de laktam én már kukában is, szóval nem gond. Csak nyomasztó. Felsoroltam, amit tudok. Nem sok volt. Üldöznek, vadásznak, vadászok. Bonyolult számításokon múlik minden. És mellé, amit csak én tudok: semmi nem számít, az élet igazságtalan. Gyorsaság, magasság, relatív gyorsaság, vektorok, ívek, teljesítmény, reflexek, kockázat, rutin. Ezt jobban csinálom, mint a gép, ezt jobban csinálom mindenkinél.

A véletlenekkel egyikünk sem tud mit kezdeni. Azokba belefutunk néha. Nem is tudom, melyik volt a jobb, a háború, vagy ez. Ami most van... Szabadon osonhatok a rendőrök között... De én a háborúban is szabad voltam.

Cél az mindig kell, valami cél, amiért az ember dolgozhat. Különben elrohad. Lassan, belülről. Ocsmány kis massza marad a szentből, akiként megszületett. Hát én levadászom ezeket a nyakkendősöket. Ez lesz a feladat. A nyakkendőjük lesz a végzetük. A nyakkendőt gyűlölöm. Mindent a nyakkendők miatt teszek. Ez van. Tessenek levonni a tanulságot. Rám engedték a zsoldosokat... hát nem nagyon zavar. Formában tartanak.


Huszonöt

Stirlitz (született 1814. május 30., Prjamuhino, Tveri terület, Oroszország, jelenleg blogol) még ismerte az írni-olvasni nem tudó, baromi életbe rokkant embereket, akik számára a rossz termés az éhhalált jelentette, és egyetlen nyárvégi vihar elvitte a jó termést. Gliv Blaas soha nem látott ilyet, arról sem tudott, hogy moszatnál, gombánál összetettebb élőlényből is lehet táplálékot készíteni. A mekikaját egyikük sem bírta, meg a kentucky szárazcsirkeszárnyat pikkáns szószban sem. A lények, akik GlivBlaas arcára írták az utat a mi valóságunkba, már a fizikai létezésről is csak közös emlékezetükből tudtak. Lemondtak róla régen. Túl egyszerű, túl kegyetlen volt a számukra, túl korlátozott, túl nagy pazarlás, de közös emlékezetükben elmerülve újra és újra megtapasztalhatták az élményt, amit valaha nyújtott.

Talán emlékeztek még rá, hogy a Földön volt egy időszak, amikor az egyik ember úgy bánhatott a másikkal, mintha az nem is ember lett volna, hanem beszélő gép. A lények, akik Gliv Blaas arcára festették a térképeket a mi világunkba, bármikor felidézhették ezt az időszakot maguknak közös tudatokból, amikor kedvük volt hozzá.

Stirlitz csak elképzelni tudta, ő csupán a varsói gettót ismerte, a krakkóit meg a Gulagot. Soha nem járt az abu gréb-i börtönben. Soha nem volt olyan naiv, hogy azt képzelje, képes lehet megbüntetni azokat, aki ezekért felelősek voltak. Néha megfordult a fejében, hogy istent kéne megbüntetni, de olyankor nagyon fel volt dúlva a tapasztalatai miatt. Istennek először is léteznie kell, hogy az ember megbüntethesse.

Stirlitz rövidecske dalocskát dúdolgatott:
A társadalom, aminek vesztesei vannak, vesztesek társadalma.
(ennyi volt a refrén is egyben)

Vesztesek földjén

Stirlitz még ismerte az írni-olvasni nem tudó, baromi életbe rokkant embereket, akik számára a rossz termés az éhhalált jelentette, és egyetlen nyárvégi vihar elvitte a jó termést. Gliv Blaås soha nem látott ilyet, arról sem tudott, hogy moszatnál, gombánál összetettebb élőlényből is lehet táplálékot készíteni. A mekikaját egyikük sem bírta, meg a Kentucky Szárazcsirkeszárnyat sem. A lények, akik Gliv Blaås arcára írták az utat a mi valóságunkba, már a fizikai létezésről is csak közös emlékezetükből tudtak. Lemondtak róla régen. Túl egyszerű, túl kegyetlen volt a számukra, túl korlátozott, túl nagy pazarlás, de közös emlékezetükben elmerülve újra és újra megtapasztalhatták az élményt, amit valaha nyújtott.

Talán emlékeztek még rá, hogy a Földön volt egy időszak, amikor az egyik ember úgy bánhatott a másikkal, mintha az nem is ember lett volna, hanem gép. A lények, akik Gliv Blaås arcára festették a térképeket a mi világunkba, bármikor felidézhették ezt az időszakot maguknak közös tudatokból, amikor kedvük volt hozzá.

Stirlitz csak elképzelni tudta, ő csupán a varsói gettót ismerte meg a krakkóit meg a Gulágot. Soha nem járt az Abu Gébi börtönben. Soha nem volt olyan naiv, hogy azt képzelje, képes lehet megbüntetni azokat, aki ezekért felelősek voltak.

Stirlitz rövidecske dalocskát dúdolgatott:
A társadalom, aminek vesztesei vannak, vesztesek társadalma.
(ennyi volt a refrén is egyben)

2008. március 31., hétfő

Huszonnégy

Határozottan formás egy csaj - gondolta Strirlitz a pult felől közelgő lányt figyelve. Stirlitz nem akart most ide zsernyákokat, így lemondott a mahorkáról, forró kávé lett helyette (mármint amit a jenkik kávé helyett osztanak: jó esetben egyezik a hőmérséklete), miután magasabb szintre emelték a társalgást. A lánynak volt valami elintézni valója, Stirlitz meg újabb keserves kísérletet tett, hogy kortyoljon abból a izéból, ami a bögréjében volt, de hát egyrészt cigi nélkül nem megy, a vodkát meg ilyen szarral nem hígította, így megigazította a ballonját, és elgondolkodott rajta, hogy kicsit véres, kicsit falas, meg csatornás öltözete jóval kevésbé zavarta itt az embereket, mint az ha rágyújtott volna, vagy vodkát tölt a bögréjébe. Nev-Jork. Nev-Jork kemény. Hígította hát az agyát, felpillantott a TV-re, és azonnal több vezető márkájú... ööö... izéval megismerkedett, amire a következő pillanatban sem volt szüksége, aztán elkapott egy híradót.

Stirlitz elnézte a löttyedt-seggű G.I. Joe-kat, akik kövérek voltak, mint a disznók, jól tápláltan, tökig csúcstechnológiába öltözve járőröztek halottsovány, fegyvertelen emberek között, hogy megállítsák a terroristákat, a kommunistákat, vagy akárkit, akire azt mondják nekik meg kell állítani őket. Nagyon megváltozott a háború módszertana, vagy az akkor és most a háborúba vezényelt alakulatok álltak roppant messze egymástól. A lényeg azonban nem változott: a világ minden dolgai között a hadsereg a legocsmányabb hely - gondolta Stirlitz. Ha fogást talál rajtad, megcsonkít, megfarag és ölni fogsz ok nélkül. Embert is. Bármit. Manapság persze egyre távolabbról lehet ölni, és ez a távolság idővel még messzebbre kerül, mert az emberölés azért mégis csak rombolja a szellemet.


Fiatalodunk

A demokrácia a középszer diktatúrája” - olvasta Stirlitz valamikor a fiatalkorában, mielőtt belépett volna a Nemzeti Szocialista Pártba. A Szovjetunió, a dolgozók diktatúrája delegálta a Nemzeti Szocialista Pártba, bár ezt természetesen senkinek nem kötötték az orrára, hiszen akkor Stirlitz-nek esélye sem lett volna a túlélésre. Zűrzavaros idők voltak azok, a világ, a fehér ember világa tele indulatokkal. Az emberek gyakran indulatokkal pótolják az igazukat. Végül is annyira homályos világban élünk, hogy minden igaz lehet - kis indulattal megspékelve. Végül is nem is olyan régen az emberek normálisnak tartották, hogy beszélő gépekként kezeljék embertársaikat. Nem is olyan régen ebben nem volt semmi kivetnivaló. Hatalmas volt az út odáig, hogy az embereket egyenlőnek, vagyis viszonylag egyenlőnek ismerjék el, de elég lentről kellett indulni, és elég nagy pofonokat benyelni, míg így megvilágosodott a dolog.

Végülis az emberek ma is beszélő gépeknek tekintik az embertársaikat.

- Figyu - szólalt meg Stirlitz a csöpögő fal mögül -, nekem lassan elfogy a mahorkám, szóval előbb-utóbb, magasabb szintre kéne emelni a beszélgetésünket.
- Akkor menjünk és vegyünk.
- Itt? Mahorkát? NevJorkban?
- Jah, pár sarokra van egy orosz éjjelnappali szerencsejáték centrum, ott lehet kapni. Kubai szivar is van.
- Honnan tudod?
- Megnéztem a neten. Nem mintha kint lenne a reklám, de beszélnek róla...
- A neten?
- Csillagharcos, emlékszel?
- Ja...
- És arról nem beszélnek a neten, hogy volt arrafelé mostanában valami lövöldözés?
- De igen.

Öregszünk

Az öregedés az öngyilkosság legkegyetlenebb formája - biztatta magát Stirlitz, és ruganyosan elkapta a fejét egy skuló elől. Esküszöm, úgy-kapta-el, nem csak véletlenül megrándult a nyaka! A golyó a falba csapódott mindenfélével telefröcskölte Stirlitz ballonját, amit szabó készített remekbe csakúgy, mint minden más ruhadarabját. Ezt még az SS-nél szokta meg, akkoriban úgy illett. A másikkal már nem volt ekkora szerencséje, az tisztán mellbe kapta, hogy véreset köpött, de az adrenalin eltorzította a fájdalmat, vagy nem is engedte jönni, kihagyta azt a a kört, ez most mindegy.
Stirlitz hatalmas ütést érzett a mellkasán, a mellény legjobb tudása szerint eloszlatta az energiát mindenfelé, Stirlitz pedig igyekezett repülés közben irányt változtatni. Ez ilyen ösztönös mozdulat, a háború alatt rögzült benne, hogy időnként ösztönösen kavarja a képet. Így aztán a golyók mint az esőcseppek, egy tőle viszonylag távoli tócsában koppantak, feltépve a padlót. Tyüh, ez meleg volt...! Disznóság ilyen fegyvereket gyártani – gondolta Stirlitz. Kemény hely ez a Nev-Jork. Kemény hely ez a kocsma - hol is van? Ismerősnek nem fogja ajánlani. Kemény hely ez a lépcső. Így hát feltápászkodott.
Kettőt a falba eresztett, és úgy látszik, a rájuk záporozó vakolat úgy meglepte a fickókat, hogy még akkor is csak hunyorogtak, és port köptek, mint egy fordítva bekapcsolt porszívó, amikor Stirlitz lövései közvetlen közelről az arcukba csapódtak. Zord környezet. Nem Szibéria... Szibéria az anyaöl, az éden. Leszámítva azt a sok dög szúnyogot, hogy nyáron azt eszik az ember reggelire, ebédre... - minden lélegzetvételre.
Azt mondják, egy átlagos városlakó életében 10 db pókot nyel le. Egy átlagos szibériai tízmilliárd szúnyogot desszertnek - gondolta Stirlitz -, de valójában Nev-Jork a kemény. Pedig tele van zsaruval, meg nulltoleranciával (meg egy valag pénzzel, meg egy valag csóringerrel, aki ott kénytelen élni - nem Szibéria...). Új tárat tolt a stukkerbe, pufók kis 9 mm-es ágyúgolyókkal töltve fel, ezt meg majd megtölti később, most jobb lenne kicsit odébb mennie. Távolabb. Le a föld alá, mondjuk, szeretett volna egy csatornát...

Szerette volna tudni, most éppen ki ellen harcol itt ő, Nev-Jorkban?
A Megsemmisülés volt a nyomában.
Ez ütötte meg hirtelen. Ez volt az igazság. A Megsemmisülés személyesen.
- A Pokolba is! - gondolta Stirlitz. Ez kemény. Ja ős-kemény, beteg, zsivány. Komótosan megtöltötte a tárat, és odatolta a többi mellé.
Vajon volt-e elég lőszere, hogy a Megsemmisülést térdre kényszerítse? Fogalma sem volt. Jól jött volna még egy lézerkard... Kettő.
Lent volt a csatornában. Ez volt a három, és ez így nem is nézett ki rosszul. Fogytán volt a Mahorkája, ettől viszont kevés híján sikoltozni kezdett. Ez is az adrenalintól volt. Laposüveg elő, az rendbe tesz ilyenkor, bár jobban fogy rá a Mahorka. Ördögi dög kör. De hát ez egy pokoli játszma. Stirlitz tudta, hogy egy az egyben tehetetlenek egymással, mármint ő és a Megsemmisülés, mindketten a bűvös hat órát keresik a másik seggében, pont. Tyű, de jó vodka! Kaparós-égetős, azannya! Azonnal mennyei mosoly szédült az arcára.
Elgondolkodott, hogy utántöltse-e a laposüveget, ahogy rendes gazdától illik, és utántöltötte, de a félliterest már nem volt mivel utántölteni, így lehajtotta, ami az alján lötyögött, hogy ne törjön az ital. Az üres üveg meg jó lehet még molotovnak, vagy utántölti majd, amikor vesz Mahorkát.
Da, - valahogy így, precíz tervezés.
Körülnézett a csatornában, bár igazából semmit nem látott. Valami fények pislákoltak itt-ott ugyan, de ettől maximum színes korongok, meg csíkok lepték el az ember látóterét, nem látás. Az valahol épp az ellenkező irányban volt. Stirlitz csobogva surrant a néhol térdig érő csatakban, de fürgeségét tulajdonképpen csak más katonák tudták volna értékelni, külső szemlélő számára a mozgása épp oly természetesnek tűnt volna a vaksötétben, mint egy akrobatáé a porondon. De egy katona pontosan érzékelte volna, hogy Stirlitz árnya soha nem hagy biztos célpontot, soha nem marad egy helyen annyi ideig, hogy az ember bevállalná a lövést, mindig valami másnak az árnyékában áll meg. Groteszk tánc volt ez, attól volt groteszk, hogy nem tánc.

Ekkor Stirlitz szoborrá dermedt és nem is mozdult többé. Valami volt még a csatornában rajta kívül, de nem újabb zsoldosok, vagy bérgyilkosok, valami más, ami minden mozdulatát követte, pedig Stirlitz egy csatornában volt, az istenit neki, és két, vagy három leágazásra attól a valamitől, ami figyelte őt. Talán elsőre világos még az újdonsült cyberpunk olvasóknak is, mennyire zavarta ez a tény Stirlitzet. Nem azért vonult a föld alá, hogy itt tíz méterekről követni lehessen, az illegalitás illúziója vonzotta ide. Ifjúkori emlékek. Ilyesmi.

- Na gyere. - gondolta Stirlitz. És jött. Elég gyorsan. És lány volt. Fiatal, a maga módján illedelmes, egy sarokra állt meg Stirlitztől.
- Ki vagy? Én Stirlitz vagyok.
- Tudom. (hülye, ki ne tudná?) Én Gliv Blaas vagyok.
- Soha nem hallottam rólad. - Érdkes - gondolta Stirlitz -, egyetlen hang nem hangzott el, a csatorna csurrant, patkányok neszeztek, meg ami egy csatornában szokott. - Jól megértjük egymást. - közölte Strirlitz.
- Engem keresel? - kérdezte a lány.
- Amennyibe te vagy az illegalitás illúziója, akkor igen.
- Gliv Blaas vagyok. Csillagharcos. Ex-Csillagharcos. Leendő csillagharcos.
- Akkor nem. - Mondta Stirlitz. - De megtaláltalak.
- Én találtalak meg téged.
- Nincs igazad: te voltál itt előbb, én később jöttem, tehát én találtalak meg téged.
- Ez nekem magas.
- Mond csak, hogyan lehet valaki csillagharcos, ha ez magas neki?
- Simán.