7.10.2013

"Amint merőn néztem utolsó utamat, a fáradtság gyanakvása lett úrrá rajtam. Csupán Turms voltam, az ember. A szívemben ifjúságom keserű tanítóját szólongattam. Még egyszer megkérdezte tőlem: Melyik út a leghosszabb? Még egyszer válaszolt rá: Ha bejárnál is minden országot, akkor sem találnád meg önmagadat, hanem csak magad elől menekülnél. Önmagadban rejlenek a leghosszabb utak. Bármilyen messzire vándorolj is önmagadban, nem találod a határt. Ugyanabba a vízsodorba nem léphetsz be újra.

De azt is mondta: A püthia tekintete egy évezredre nyúlik vissza.

Ekkor visszatért belém az erőm. Testem titkos pontjáról indult, a szívem csücske alól, míg el nem jutott a hajam gyökeréig és az ujjaim hegyéig. Az erőmtől lúdbőrös lettem, és minden szőrszálam égnek állt, míg végül egész lényem lobogó tűzze vált, és tűzként hullámzottam önmagamban és önmagamon kívül."

Mika Waltari: TURMS

Eltűnik-e a forma?

"Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz időtartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a megboldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is.

De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét. Ezért megbocsáthatatlan, ha a rokonság gyűjt össze a korsóba egy halom kerek kavicsot, az elhunyt éveivel és hónapjaival számolva ezek mennyiségét. Ebben az esetben a kavicsok az ember életkorát mutatják, de semmi egyebet nem mondanak el róla. Az emberek szokásos életét élte, és beérte ennyivel.

Élet és korszakok

"Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz időtartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a megboldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is.

De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét. Ezért megbocsáthatatlan, ha a rokonság gyűjt össze a korsóba egy halom kerek kavicsot, az elhunyt éveivel és hónapjaival számolva ezek mennyiségét. Ebben az esetben a kavicsok az ember életkorát mutatják, de semmi egyebet nem mondanak el róla. Az emberek szokásos életét élte, és beérte ennyivel.

Stirlitz már tudta, hogy költöznie kell

Kicsit késve (nem igazán az úttörők között), de leesett neki, hogy költöznie kell. Víziói voltak. Hatalmas virtuális lényeket vizionált, Stirlitz digitális vetületét látta maga előtt. Épp olyan kusza volt, mint a valódi. Organikus... félkész. Félbehagyott. A közepén tartó.

Örökké.

Ami egyszer elkészült, az már az elmúlás felé tart. A készülőnek ellenben még van jövője. Stirlitz ebben valami lét szerű zöngét hallott, az örökkévalóság csendülését. Hogy is mondta Waltari? Vagy pontosabban Turms?

"Ők még mindig reszkettek, és én is remegtem, mert ugyanezt a remegést az ember soha többé nem tapasztalja életében. Kezemben életem utolsó kavicsával még egyszer dobbantottam azon a helyen, ahol majd sírom emelkedik. Ugyanakkor heves szélroham száguldott el a fejem fölött.

És nem kételkedtem többé, hanem tudtam, hogy egyszer még visszatérek. Egyszer még új testtel felkelek a sírból, és kilépek a felhőtlen égbolt alá, a viharos szélbe. Az ernyőfenyők gyantaillata lesz az orromban. Az istennő hegyének kéklő kúpja lesz a szemem előtt. Ha akkor eszembe jut, sírboltom kincsei közül csak a leghitványabb cserépkupát veszem magamhoz. A kavicsokat a tenyerembe öntöm, minden kavicsot egyenként megszorítok, és emlékezem elmúlt életemre.

Pirosra festett orcával, pirosra festett kézzel ugyanazon az úton visszatértem a városomba és a házamba. A kis kavicsot az istennő előtt álló fekete cserépkupába dobtam. Aztán eltakartam orcámat és sírtam. Én, Turms, a halhatatlan, halandó testem utolsó könnyeit sírtam el, visszavágyva életembe, amelynek a végére értem."

(Mika Waltari: TURMS, a halhatatlan földi élete tíz könyvben, Kr.e. körülbelül 520-450 között)