A pór

Stirlitz már tudta, hogy egy maréknyi öntudatra ébredt porral van dolga. Az öntudat azonban önmagában nem sokat jelent – a portól kétségtelenül óriási teljesítmény, mert a por azért csak ritkán szokott elkezdeni ugatni. Értitek: még ugatni sem, nemhogy öntudatoskodni. Az öntudatos pornak viszont már mondhatni természetes szokása az ugatás. Az öntudatos por feltételezi, hogy neki van atyja, aki természetesen maga a Teremtő, Mindenható Isten. Ja, mi sem természetesebb:

- Helló, üdvözöllek, csácsumi, én Vagyok a Mindenható Véletlen, a Teremtő Atyaúristen (ezeket frappánsan lehet cserélgetni, kevergetni ha már unni kezdi az ember. Vagy por.), te meg az öntudatra ébredt por, akit én teremtettem mindenhatóságomban. Szólíthatsz Atyámnak.

- Jó.. Kaphatnék akkor, e-egy dupla sajtburgert, közepes hasáb burgonyát, egy közepes diétás kólát, és tripla adag majonézt?

- He?

(levéltöredékek)

“(…) holnap lehet hogy
egyszerűen csak leírok néhány szót
vigyázva
nehogy meghalljam a ház előtt
haházva
bőrig alázva (…)”

*

Azt mondja pár napja X, hogy a gondolataim ellentmondanak egymásnak, pontosabban, amit most mondok, ellenkezik a pár perccel korábbiakkal – és ez így is van. Csak egyetlen dologban vagyok konzekvens, a szenvedélyességben. És ugyan, mi másra lenne jó a szenvedély, e saját halálát is örökké ketyegő bomba, ha nem éppen arra, hogy széjjelrobbantsa az áporodott rendet? Legfőképpen – mi sem természetesebb – a saját rendemet.

*

X amúgy is szeret engem elemezgetni. Érdeklem, azt mondja. Ez akkora megtiszteltetés, hogy jeges rémületemben először majdnem megütöttem érte. A hízelgés alapját szinte soha nem a bizonyosság betonja, hanem az illat foghatatlan titokzatossága adja, ráadásul, tudjuk, az igazán gyönyörű illatok bizonyos – mindenesetre, hidd el, megrendítően nagy – százalékban lóhúgyból állnak.

*

Elegem van a barbár princípiumokból: megszentelt fogaikkal széttépnek mindent, ami érték (szubjektum); elegem van a nemek fordított kincseiből, amelyek lemészárolják önnön csilingelésüket: minden férfit és nőt.

*

Vonz az éjszaka –

(a titokzatosan derengő aprócska ablakok, a kedvetlenség májfoltos egének e megindító szentjánosbogarai;

a taxik, a sötétség hatalmas rablóinak nagyvonalú pontatlánságán lakmárózó hiénák;

a locsolókocsik: a szurkos létezés fényt tukmáló, jóságos Jézusai – diktátorai).

*

(X úgy beszélt velem az előbb, mintha szerelmes lenne. Mily csodálatos érzés könyörtelenül otthagyni valakit. Minden otthagyás növeli az életerőt.
“Nincsen rád szükségem” – tudniillik ez egy igazi isten mondata, és nem az erőtlen (bár olykor kétségtelenül tetszetős) koldus-gügyögés.)

*

X, mondhatni, a barátom, és mégis, semmiből nem ért semmit (– talán az én hibám).
Számonkér – pedig nem teheti: magamat megérteni nem az én dolgom lenne, hanem az övé…

*

A pincérnő, ma, míg a B.C.-ben ültem, egyetlen villanás alatt a nemi szervét kezdte kínálgatni a szomszéd asztalnál ülőknek (elfogadták). Micsoda csodálatra méltó könnyűség! – a test halottnak hitt súlytalanságának e tökéletesen drámaiatlan, gyönyörűen barbár kihantolása;
valószínű, hogy hiába is áhítozom felé…
ez olyan lények sajátja volt és lesz is mindig, akik egészséges mértékben maradtak állatok – vagyis totálisan életrevalóak. Nem érinti őket semmiféle érzékenység.
(Az abnormalitás kőkerítésén támadt apró réseken át lesem őket, mint egy átkozott nyomorék. Mint egy isten.)

*

Aggasztó, mennyire nem kívánom senki társaságát – sem az okosakét, akik, úgy tűnik, túlságosan gyávák ahhoz, hogy ostobaságukkal szemben ne futamodjanak meg nap mint nap, sem az utcáét – amely lázasan bizonygatott mocskában éppen olyan végtelenül abszurd és görcsös és túlzó és valótlan, mint az ész tisztasága köré szerveződött szekta. Mindkettő egy demonstráció transzparenseinek harsányságát cipeli magán.

*

Emlékszem, egyszer megálltam a Károlyi kert előtt, egy használt könyveket árusító pultnál – azt kérdeztem – ki tudja már, miért –, hogy Gyurkovicstól van-e valami. Kis árusom egy pillanatra zavarba-jött, aztán, a kedvemért, cseppnyi szégyenkezéssel végigpillantott szerény könyvtárán; végül, fejét büszkén felszegve azt mondta: “Csak Gyurcsók van.”
Ó!…
Mintha csak parizert kértem volna – 10 dekát, de ő, az árus… csak 8 dekával tud szolgálni. “Jó lesz így?” – néz rám reménykedve.
(Mert ugyan mi különbség lehet a két hasonló nevű szerző között? Csupán egy univerzum, vagyis – semmiség. Mi ez a közös gy-hez és cs-hez és u-hoz képest?!
Szívesen maradtam volna még, megismerni ezt a férfit, de aztán arra gondoltam, kötelességem továbbmenni. Hiszen éppen ő adta ezt utasításba.)

*

(Tudás azért nincs, mert vannak kisebb és nagyobb könyvtárak. Az, hogy a Károlyi kert előtt nincsen ott a valaha kinyomtatott összes könyv, olyan botrány, ami egészen pontosan rávilágít, hogy a gondolat már a kezdeteknél kudarcra volt ítélve. Jó lenne ezt soha nem elfelejteni.)

*

A barát veszekedése nem más, mint a saját erőtlensége és alkotni-képtelensége felett érzett keserű tombolás.

*

Istent köpködni: hullagyalázás.

*

“elégek és most nincs
ami
segítsen
nem evilági rétről
hoztalak
nem szépen hervadó csalóka
kincsem
egész létezésem
virága vagy”

Ezt ma már tökéletesen elviselhetetlennek érzem.

*

Manapság, úgy tűnik, nincsen más út, mint összevonni az intim naplóírást és a durva lázadást – ez és csakis ez az abszurditás, ez és csakis ez a forma illik ahhoz a korhoz, amelyben nincsen Isten, és így, természetesen, nincsen ember sem.
A kor nélküli korban a hiány viharainak kell vitorlát bontani gügyögő-felsíró, csodálatosan korszerűtlen (vagyis korszerű) szavakkal. A többi: naivitás, tévedés. Hit.
Közönség egyáltalán nincs.

*

A bátorság hangyáját vadállat módjára fölfalja a gyávaság oroszlánja.

*

- Mi az?
- Semmi.
- Az jó.

(Pár másodperce elhangzott párbeszéd.)

*

Az ostoba ember bármire képes kilincset szerelni, legyen az kapu, búzamező, vagy egy cukorrépa, neki teljességgel mindegy. Archetípusa a szent.

*

K.P. úgy izzad, mint egy ló. Két sornál tovább soha nem bírom ezt az esztelenül vágtató zseniálitást. Vajon mit szólna, ha átdöfném egy lándzsával? (Tán rímbe szedné...)

*

A szép nő megveti a zsenit – és maximálisan igaza is van. Megveti, mert impotensnek látja, valakinek, aki minden magasztossága ellenére képtelen adekvát módon vonzódni hozzá. Túlfejlettségében: nyomorék.

*

(Arra gondolok, tán a zsenialitást az impotencia nemzi. Ez mindent megmagyarázna, ugyanis innen nézve érthető lenne a zseni bűzös, végtelenül gyanús különcsége, amely soha nem az igazságra kíváncsi, hanem csupán saját hatalmát akarja növelni (legalizálandó absztrakt virágaival feldíszített betegségét és impotenciáját).
Az igaz (hősies) ember színpada az ég (a semmi), és ezért néma felénk, a zsenit viszont csak a közönség és azon semmitmondó évek gyönyörű száma érdekli, amíg fennmarad (vagyis gyáva). A zseni gyógyszere az általa kiváltott érdeklődés, vagyis a tömény hülyeség. A zseni véreskezű diktátor, de szerencsére teljesen hülye.)

*

Az egyetlen elfogadható vitastílus a kijelentés (tartózkodni az érveléstől). Nem mert az ember nagyképű, hanem mert a kijelentés arroganciájával szemben gyorsabban és energikusabban tenyészik a kétkedés (az undor miatt).

*

“Aki túlságosan görcsösen ragaszkodik az utolsó szóhoz, annak végül semmije sem marad, csak maga az utolsó szó.”

Haha!