Málnafagyi

Forrás: index

Reggel volt, az álom lassú, vaskos cserepekben töredezett meg Stirlitz tudatán. Visszajöttek a hangok, derekába az egész éjszakai merevség után a fájás, szemei (ebben az esetben határozottan külön-külön és egyenként mindkettő) szúrtak, égtek, mintha beszáradt volna szemhéjai alá a kenőolaj. Ébredés. Az álom eltűnt, és bár nem volt valami túlságosan kellemes álom, Stirlitz egyáltalán nem volt biztos benne, jobban kívánja-e most ezt a másik álmot, amire ébredt, és ami pontosan a tegnapi reménytelenség folytatása volt (egy-két közelgő számla drámai, vészjósló démonával a háttérben), mint az álom vontatott angyalokat látó bolondjait, kik az élet tükröződései voltak, és akik szerint, ha az ember angyali lesz, azt onnan venni észre, h kifehéredik a keze. Ez a dolog természetesen májkölldzsekszon és Tatjana mostani angyalos korszakának a keveréke volt, két olyan valóságos dolog tükröződése, az álomra jellemző korlátlan logika mentén, amikre Stirlitz ébren nem igazán foglalkozott, ém úgy látszik, álmában elegendő alapanyagnak bizonyultak egy újabb kalandos történethez. Stirlitz ugyanis álmaiban is otthon volt.


A valóság fenyegetése nem is volt valódi reménytelenség, hiszen Stirlitz hosszú évtizedek rutinjával mozgott a létezés útvesztőjében, semmi esélyt nem hagyva rá, h ez bármikor is megváltozzék. Mindig volt menekülési útvonala, mindig volt hova visszavonulnia, ha esetleg megszorították az örök világháborúban, amit életnek nevezünk, és aminek célja sincs, meg eredménye sem, egyszerűen csak napról napra, álomtól álomig csörgedez, aztán egyszerre meg már nem. A csörgedezés eredménye, aztán egy olyan vaskos álom, ami többé nem foszlik, meg egy másik vaskos, amit ébrenlétnek hívunk, és évezredek óta alig változik. A technológia változik, az ember nem. Mindezt Stirlitz számára a leginkább a natúr csirkemell szemléltette leginkább, olvadó juhsajtszemmel, tabasco habaneroval alaposan meglocsolva, hajában sült burgonyával és görög salátával körítve. Ezzel a nagy igazsággal egyes feltételezések és leletek szerint már úgy nyolcszázezer éve tisztában voltak őseink. Akinek a nyolcszázezer év megformálásával problémái akadnak, számukra Stirlitz annyit tudott mondani, emberi léptékkel az nagyon sok. Egyetlen évezred már felfoghatatlanul hosszú, roppant kevés emberi rendszer képes túlélni ezer évet, hiszen nem hogy egy ember, de dinasztiák sem élnek addig, a hatalom öröklése pedig dinasztiákon belül is nehezen megoldható dolog. Ezért rövid életűek azok a rendszerek, amik az erőre, hatalomra épülnek, és nem a hatékonyságra, eredményességre. Nyolcszázezer év pedig nyolcszáz ilyen emberi léptékkel felfoghatatlan ezer év. Ennyi idő alatt a por a Földön számtalanszor összeáll emberré, és számtalanszor bomlik le ismét porrá. Stirlitz nem mondott számokat, tisztában volt vele, h már a nyolcszázezer is felfoghatatlan egy ember számára. Ha az ember másodpercenként mond ki egy számot, akkor kb. 4 órán át számolhat egyfolytában, persze pl. a hétszázkilencvennolycezer-ötszázhetvennégyet már elég nehéz egyetlen másodperc alatt kimondani, majd a hétszázkilencvennolycezer-ötszázhetvenötöt rögtön utána..

Stirlitz úgy döntött, fagylaltot reggelizik. Bassza meg minden útvesztő, a kanyarokat le kell vágni, a cikk-cakkok fölé hidat verni.. - Azt utóbbi időben észrevette magán, hogy sokat káromkodik. Ez az elangolosodás egyik jele volt, de hát egy egypólusú világban az ember kénytelen-észrevétlen maga is arra húz, ahol a pólus van. Adott pillanatban ez a pólus a hűtőszekrény volt, és málnafagyi.

Az út, amiről levágták a kanyarokat, amin a folyások fölé hidat vertek a világ legunalmasabb útja, az ilyet repülővel kell átszelni, majd onnan ismét gyalog folytatni a menetet - az az ideális.

A kávétól és a fagyitól Stirlitz felébredt.