Álom volt ez is

Nem is akármilyen álom. Stirlitz arra ébredt, hogy úgy meggyakta Tatjanat, ahogy csak nagyon régen, valamikor még az előző életében. Ott vibrált benne a gyakás. Ösztönös mozdulattal oda nyúlt, de nem volt semmiféle nedvesség a gatyáján, tehát csak álom volt az egész.

És most felébredt..

Nem akármilyen álom, azt meg kell hagyni.

A szoba közönyösen recsegett, pattogott, mert kint erősen fagyott, a kutyának meg akkora szemei voltak, mint két pingponglabda. Nyilván már órák óta visszatartotta. Lehetett vagy tizenegy.. Némi szemrehányás ki is tetszett a tekintetből, de Stirlitz mezítláb az ajtóhoz csoszogott, és a kutya kiröppent a fagyba, megtépett pár bokrot, majd a lényegre tért, de ezt Stirlitz már nem várta meg, mert kint, mint már mondtam kurva hideg volt és pár pillanat alatt átfagyott a meztelen talpa. Nem szeretett mezítláb állni a hóban. Annyira azért nem utálta, hogy cipőt húzott volna, de azért nem szerette. Visszacsoszogott a konyhába, kávé után kotorászott és egyre az a gyakás járt a fejében. Nagyon élethű volt az álom. Nagyon átmenet nélküli az ébredés. Semmi nem indokolta, hogy Tatjana ne legyen az ágyban, és Stirlitz a szeme sarkából, éppenséggel a fülei mögül, újra és újra odasandított az ágyra, vajon nincs-e ott? Ha ott van, akkor nemsokára kezdődik a szöveg, h megint horkoltál, nyöszörögtél, vagy nevettél álmodban. Az ilyen kaliberű gyakások után mindig volt valami szöveg. A legdurvább szöveg az volt, hogy megerőszakoltál, nem tudom, emlékszel-e?


Tatjana nem volt az ágyban, nem is lehetett az ágyban, az egész álom volt, ez teljesen világos. Zavarbaejtő, ősi álom.

A tűzhely még meleg volt, némi parázs izzott a hamu alatt, Stirlitz nyírfát dobott rá, kérget meg vékonyat, szárazat, egy-kettőre belobbant. A szobába (vagy konyhába) beszökő nyírfafüst illata nemsokára kávéillattal keveredett. Stirlitz orrában mindenesetre valami egészen más illat volt. Nem is Tatjana illata, Stirlitz pontosan tudta, kinek az illata, de emlékeztetett Tatjanaéra is. Gyakás illata. Mindenesetre Tatjana nem volt az ágyban, míg a kávé készült erről Stirlitz megbizonyosodott, mondván beágyaz. Senki nem volt az ágyban. Stirlitz fellélegzett, az intim dolgok megőrizték intimitásukat, senki nem volt tanúja a nagy akciónak. A kutyát direkt nem engedte be, a kutya kint csörtetett az erdőben, nyilván felvilágosította a környéket, hogy ki itt az úr, és az soha nem alszik! Stirlitz biztosan tudta, hogy a kutya tudja, de soha, ha megnyúzzák, akkor sem beszél róla. Elég kajak kutya volt, Stirlitz megbízott benne, mint magában.

- Az elmúlt idő illata. -mondta Stirlitz magának. - Az elmúlt elsők illata. Sok mindenből volt első, és ezeknek mind megvolt a maguk illata, ami így-úgy, de mindenképpen zavarba ejtően visszatért időnként, és elhallgattatta az embert. Stirlitz nem tudta, ki keveri az álmokat, de akárki is legyen, nagyon durván keveri. Alkalomadtán majd elbeszélget az illetővel.. Alkalomadtán többekkel lenne beszélnivalója, de ezeket az alkalmakat is valaki rendezgeti, meg kiszabja, és az sem egy szószátyár, közönségszolgálati típus. Stirlitz meg nem az a fajta, aki majd felkutatja csak azért, hogy azt mondja neki: bazd meg!

A kávé lefőtt. Stirlitz törökösen készíti a kávéját: vizet forral kannában, aztán tetejibe dönt három-öt kanál pörkölt-darált kávét (hangulattól függően), majd idővel egy kis hideg vizet, hogy levigye az őrleményt az aljára. Tiszta fizika. Meg is lehet kissé forralni azt a kávét, bár gyorsan kifut.

Megitta a kávéját, az elsőt, kiment cigizni, visszament kávéért, kicsit téblábolt, aztán ivott még kávét, és kiment cigizni. Valami nyilvánvalóan alakult és formálódóban volt körülötte, különben az álomküldő nem tolt volna ilyen provokatív sztorit, de képtelen volt rájönni, mi lehet az. Ez volt a legzavaróbb. Ezt az álomküldőt majd alkalomadtán elküldi az anyjába, ez világos volt, mindez világos volt eddig is, csak arra nem jött rá, most mit jelent ez az egész. Az olyan hülyeségekben, hogy holdtölte, meg ilyesmi, már évtizedek óta nem hitt. Azt viszont tudta, hogy az ilyen nyugtalanító jelek mutatják, hogy valami készül.. Mi lehet az? Pillanatnyilag nem szerette volna, ha bármi is készülne. Így érezte jól magát, ahogy van, nem akarta, hogy ez változzék. Kicsit se'. Tudta, hogy ilyenkor a leggyengébb. Maradjon így most ez a dolog tíz, húsz ötven évig, nekem oké, ne változtassunk most ezen! - ez nem kérés volt. Ezt akarta. Akivel birkózott, az meg nyilván mást akart, és szemérmetlenül kihasználta az egyensúly pillanatait, de Stirlitz a második világháború óta valahogy nem hitt, nem tisztelte és nem is nagyon tolerálta a kintről jövő változásokat, sem háborút, sem békét. Szabad akart lenni, és nem volt célja a szabadsággal. Csak a szabadságot tolerálta, és úgy érezte, vagy tapasztalta, az ilyen egetverő éjszakai csatározások után, mindig valami olyan jön, ami a szabadságát basztatná.. Mert olyat még egyetlen életében sem tapasztalt, hogy a dolgok nyakonkapnák magukat aztán fölmennének a hegyre. A kurva hegy sem jött el, hanem ha eljött, akkor ez a Mohamed nem az a Mohamed, mert az most egy hegy alatt pihen..

Fájt a feje, és tompa volt. Nem tudta, hogyan fog alakulni ez a nap. Nem látta a jövőt, és ez zavarta. Szokta látni. Most köd volt, fagy és telihold.

Aztán persze kiderült, hogy mindez nem véletlen: Tatjana néhány nap múlva felhívta, és szépen, finoman terelgette kissé a szavakat: hogy alszol mostanában, meg ilyesmi, aztán végül a világ legártatlanabb hangján közölte, h ismét nem áll szándékában tartania magát az egyezségükhöz. Nem mintha bármikor is tartotta volna magát hozzá.. mintha egyetlen egy alkalommal is tartotta volna magát bármihez, nem csak azért bólintott rá, mert gyáva volt ellentmondani. Félt a feltámadó migréntől. Mintha nem azt a hihetetlen űrt próbálta volna befoltozni egész életében más emberekkel, ami valahogy régen, egyre régebben, gyermekkorában, vagy ki tudja mikor fakadt benne, és ami bármi életet képes volt elnyelni. Stirlitz hallott már olyat, hogy az előző életét emlegette. A gyermekkor túl közeli volt. Előző életében megerőszakolták, és elvágták a torkát. Torkait - javította ki magában Stirlitz. Mind a hetet. Igazán sajnálta, hogy az ilyesmit manapság olyan szigorúan büntetik.

Stirlitz már egy ideje tudta, hogy Tatjana az égvilágon semmit nem szeret. Ebben a szószegésben a negédesség, az olcsóság meg a butaság bántotta leginkább. Az a kaparós én. Meg hát Stirlitz megvetette a becsületlenséget - is. Magát sem szereti. Szükségei vannak, azokat elégíti ki. Számára ennyi minden: betömni a lukat..

Stirlitz alig várta már, hogy Gliv visszajöjjön végre, és ezúttal nem a vodka miatt. Ezúttal amiatt, mert Gliv volt az egyetlen nő, akit ismert és nem ilyen volt. Gliv több, mint háromnegyedben gép. Persze. Veterán, igen. De arra elég és jó, hogy visszaadja a hitét egy időre, mert ott ül a sarokban és látja. Gliv is betömette a lukat időnként, hogyne, de nem ez volt mindene..