2015. február 6., péntek

Vietnam

"Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék."


Persze, persze, lerágott csont. De vannak csontok, amiket nem lehet eleget rágni. Nézzük csak, mi is történt valójában ott, mielőtt Ho Si Minh ezeket a szavakat elismételte elnökké avatásakor. Egyszer volt, hol nem volt, 1945-ben a Távol-Keleten is véget ért a II. világháború. Az alaposan kivérzett Anglia úgy döntött, inkább lemond a gyarmatairól, nem áll a szabadságharcok útjába, nem folytatja a háborút - semmilyen háborút. Churchill-t elhajtották, a demokráciát visszaállították, munkáspárti, újjáépítés párti politikusok kerültek hatalomra, az US pedig egyik napról a másikra leállította mindenféle segély szállítását, úgyhogy lett az angoloknak éppen elég tennivalója, hiszen az ország már évszázadok óta nem volt képes önellátásra, a gyarmatok nélkül egyszerűen éhen halt volna. India, és a több angol gyarmat függetlenné lett. Ez elég sokat elmond arról, mennyire kimerült a Birodalom a háborúban. A gyarmati angol birodalom megszűnt létezni.


A franciáknál egészen más volt a helyzet. A világháborúban játszott szégyenteljes szerep, pontosabban mindenféle szerep teljes hiánya, a francia büszkeséggel elkeverve oda vezetett, hogy az ország, ami néhány hét alatt elveszítette a világháborút, majd a hátralévő időben kollaboránsként vegetált míg fel nem szabadították, 1946 decemberében kész volt megregulázni a gyarmati majmokat. Mivel a II. világháborúban az országnak nem volt szerepe, így amerikai fegyverkölcsönöket sem vett fel, kártérítést sem kellett fizetnie és emberáldozat szempontjából is sokkal jobban megúszta, mint a háborús országok. Történelmi Francia nagyvonalúsággal azonban fogalmuk sem volt arról, hová küldik a katonáikat, a légót küldték meg deszantokat, és azt képzelték, ennyi elég lesz. A Ho Si Minh vezette vietnami szabadságharcosok a II. világháborúban, 1940-től japán megszállók ellen edződtek, többek között az OSS képezte ki, fegyverezte fel őket, és a hazájuk szabadságáért harcoltak megszállók, gyarmatosítók ellen. Bármilyen gyarmatosító ellen. Nem keleti, buddhista kis majmok voltak többé, hanem egy hosszúra nyúlt, kivételesen kegyetlen háborúban edzett harcosok, akik ellen a parádézó franciák semmit nem tudtak felmutatni. Nagyon gyorsan egy nagyon véres háborúban találták magukat, ami fokozatosan felőrölte őket. Az indokínai háború egyre növekvő költségeit háromnegyedében, 1954-re nyolcvan százalékban az Egyesült Államok állta, ami időközben fokozatosan belesüllyedt az ötvenes évek hírhedt, a súlyosan alkoholista McCarthy nevével jelzett, Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság orwelli, delíriumos korszakába, ami a Rákosi korszak amerikai megfelelője volt.

Amikor 1954-ben már világosan látszott, hogy minden amerikai támogatás ellenére a Franciák csúfos vereséget fognak szenvedni, az amerikaiak először masszív légitámadásokat javasoltak, sőt Londonban az angoloknak nukleáris fegyverek bevetését emlegették. Atombombákat Indokínában. Korábban már bevetették az újonnan kifejlesztett napalmot, ami ellen a kis ferdeszemű majmok úgy védekeztek, hogy "gödröket ástak, belebújtak, csúcsos szalmakalapjaikat megtöltötték nedves földdel és a fejükre tették, aztán az ijedség múltával előmásztak". Aki tudja, mi a napalm, az tudja azt is, hogy a dolog nem egészen így működik, és leginkább annak a torkába kéne csorgatni egy keveset belőle, aki vihogva ilyesmit állít, aztán megkínálni egy szál cigivel... Mindenesetre a jenkik most égtek a vágytól, hogy az atomfegyvereiket is kipróbálhassák élesben, és ami a legjobb, nem amerikai katonákon. Francia katonákon és indokínai őslakosokon. Az angolok azonban sajnos megvétózták a dolgot. Ez az "incidens" eléggé pontosan megmutatja, hogy a hirosimai és nagaszaki-i atombomba egyáltalán nem a II. világháború befejezéséről szólt, hanem a hidegháború nyitánya volt. Az a két bomba Sztálinnak szóló üzenet volt, Japán csupán az ürügyet szolgáltatta (méghozzá készségesen) a helyszínhez. További érdekessége az ügynek, hogy amíg Eisenhower tábornok a II. világháborúban még meglehetős viszolygással viszonyult az Churchill azon stratégiájához, hogy a költséghatékonyság nevében éjszakai szőnyegbombázásokkal támadjanak városokat (magyarán a civil lakosságot), addig elnökként a vietnami civilek napalm és atombombázása már nem okozott számára különösebb gondot, ellenben a Churchill-t félreállító angoloknak már nagyon is. Természetesen az is lehetséges, hogy az angol típusú szőnyegbombázások csupán Rooseveltet zavarták, a tábornokot nem, őt csupán az zavarta, hogy az elnököt zavarja, aki emiatt zavarja az ő háborúját. Ami azt illeti, egyáltalán nem nehéz belátni, hogy az atombombát kifejlesztő tudósok teljes joggal aggódtak, hogy egy ilyen eszközt emberileg ennyire alulfejlett lények kezébe adjanak.

Aztán 1954-ben eljött Dien Bien Phu, a franciák utolsó veresége Indokínában, és Franciaország feladta a gyarmatot, amit négy részre daraboltak: Észak- és Dél-Vietnamra, Laoszra és Kambodzsára. Az Egyesült Államok azonban nem adta fel a gyarmatot, hanem nyílt háborúba kezdett a megszerzéséért, amit 1973-ban hivatalosan, '75-ben végleg elveszített. Ennek a háborúnak körülbelül 58 000 amerikai és 1,5-3 000 000 vietnami áldozata volt. Az amerikai áldozatok természetesen szinte kizárólag katonák voltak, a vietnamiak meg jobbára civilek. Sokkal érdekesebb a 1,5 és 3 millió közötti szám, legalább annyira érdekes, mint Drezda bombázásának 50-120 ezres értéke. Amikor civilekről van szó, hirtelen nagyon megugranak a számok, és forrásoktól függően legalább ennyire el is térnek, lévén, hogy leginkább szőnyegbombázásokról, napalmról, permetezésről, tömegpusztító fegyverekről, ipari népirtásról van szó, amit az egyik fél megpróbál minden áron eltagadni. Ugyanakkor lehetetlen is pontos számokat mondani, hiszen a civileket senki nem lajstromozza, és felfoghatatlan tömegben vesznek oda, leggyakrabban minden dokumentummal, mindennel együtt, mert barbár népírtásokról beszélünk. Amíg a nácik pedánsan dokumentálták az emberirtást, és a törökökhöz hasonlóan gondban voltak a kellően hatékony kivégzési módszerek tekintetében, addig a jenkik egyszerűen letaroltak városokat, nőket, gyerekeket, öregeket, embert állatot, fát, növényeket - mindent. Ahogy szeretettel mondogatják még ma is: a kőkorszakba bombázták őket. Holdbéli tájat hagytak maguk mögött. Ennek a kifejezésnek van egy varázsa egészen addig, míg meg nem értjük, mit jelent. Igazi marketinges kifejezés, de aki állt már egy füstölgő romhalmaz tetején, beszívta a pusztulás iszonyú perzselt dohszagát, az egészen máshogy gondol erre a holdbéli tájra.

Nos, ezek a kőkorszaki lények végül kiverték őket a hazájukból, de a jenkik a mai napig a saját sebeiket nyalogatják, és soha nem kértek semmilyen formában elnézést azért, amit tettek. 58 000 katonát gyászolnak akkor, amikor egy holokausztról van szó, ezt lényeges megérteni. Azért tudjuk, hogy az Indokínai háborúnak ez a leglényegesebb pontja, mert éppen ezt igyekeznek mindenáron elmosni. Annyira igyekeznek, hogy nem is reagálnak ilyen felvetésekre, mintha szakadozna a vonal, amikor ez szóba kerül, aztán azonnal valami közelebbről meg nem határozott "szabadságról" kezdenek prédikálni, megnyitván a propagandacsapot. Gyerekesen groteszk és szánalmas, tényleg kőkorszaki próbálkozás az ilyesmi felnőtt emberektől. Azt mondják, az ólomgőz, az ólom belélegzése elhülyíti az embereket. Nos, a jenkik több generációja élte le az életét ipari és közlekedési gázokat és persze ipari mennyiségű propagandát lélegezve.

3 megjegyzés:

  1. "1,5-3 000 000 000 vietnami áldozata volt. "
    Sok az a nulla. Nem-e.

    VálaszTörlés
  2. sok, sok, köszi, javítottam... ;)

    VálaszTörlés
  3. Mellesleg nemrég hallottam egy érdekes mondást, amit állítólag a német nők mondogattak akkoriban: "Jobb egy orosz katona a hasamon, mint egy amerikai fölöttem."

    VálaszTörlés