2018. május 24., csütörtök

Vattacukor


Sokáig néztem, hogy mi ez. Nemere 2.11? Mármint a múltkor volt valami, hogy van az az író, aki már hétszázszor, de nem is, mert már 701. Nem is biztos, hogy a Nemere volt, nem olvastam el a cikket, gondoltam, majd 1000-nél ránézek. Biztosan lesz olyan is. Ez most izé, Dragomán, ezen kívül tőle sem olvastam semmit, legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna, indíttatást sem érzek, hogy olvassak - valami dagasztás nélküli kenyér receptje mintha rémlene, de az meg nem biztos, hogy ő volt. Ezen a képen valahogy másképp néz ki. Vattacukor, klisé-életek, kliséjelenetei, annyira mátépéteres az egész, hogy mátépéteresebb csak mátépéter lehet. Annyira kiszámolt, modoros, hogy egyetlen dolog világos belőle: a magyar írók a mai napig nem tanultak meg karaktereket, élethelyzeteket, világot se ábrázolni, se teremteni, és valószínűleg azért, mert egy kibaszott ingerhiányos konzervdobozban élnek, ezt a kibaszott konzervdobozt pedig a nyelvük, a kultúrájuk adja. Valamiért mióta az eszemet tudom, taszított ez a konzervdoboz. Dermesztett a sivársága. Oké, így van ez a finnekkel, az oroszokkal, a németekkel is, és így lenne a dánokkal, svédekkel meg a norvégokkal is, ha nem dolgoznának már vagy ötven éve, hogy ne így legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése