Sokáig néztem, hogy mi ez. Nemere 2.11? Mármint a
múltkor volt valami, hogy van az az író, aki már hétszázszor,
de nem is, mert már 701. Nem is biztos, hogy a Nemere volt, nem
olvastam el a cikket, gondoltam, majd 1000-nél ránézek. Biztosan
lesz olyan is. Ez most izé, Dragomán, ezen kívül tőle sem
olvastam semmit, legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna, indíttatást sem érzek, hogy olvassak - valami dagasztás nélküli kenyér receptje mintha rémlene, de az
meg nem biztos, hogy ő volt. Ezen a képen valahogy másképp néz
ki. Vattacukor, klisé-életek, kliséjelenetei, annyira mátépéteres
az egész, hogy mátépéteresebb csak mátépéter lehet. Annyira
kiszámolt, modoros, hogy egyetlen dolog világos belőle: a magyar
írók a mai napig nem tanultak meg karaktereket, élethelyzeteket,
világot se ábrázolni, se teremteni, és valószínűleg azért,
mert egy kibaszott ingerhiányos konzervdobozban élnek, ezt a
kibaszott konzervdobozt pedig a nyelvük, a kultúrájuk adja.
Valamiért mióta az eszemet tudom, taszított ez a konzervdoboz. Dermesztett a sivársága. Oké, így van ez a finnekkel, az oroszokkal, a németekkel is, és
így lenne a dánokkal, svédekkel meg a norvégokkal is, ha nem
dolgoznának már vagy ötven éve, hogy ne így legyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése