Kicsi ember áll, néz, és repesd

NA, végre megjött, itt volt a a Tél. Elég sokáig váratott magára, de ezen a napon Stirlitz ahogy megállt a ház előtt az öl fával, végre megérezte az illatát. Semmivel össze nem keverhető illat volt ez, és most, mikor ismét megérezte, azonnal felismerte, és valami érthetetlen otthonias érzés áradt el benne. A friss tél illata volt. Fagyott, néma éjszakák illata, amikor csak a hó neszez, meg a szél, de minden élet elbújik valahová. A végtelenség illata. A véges emberben. Nyoma sem volt a nyári vigasságnak, fény és meleg táncának, a színeknek, a napnak a ragyogásnak. Sötét komor tél volt, éjszaka is,de az ég tiszta, mert a szél már a havat hozta, ami majd megmarad. Stirlitz nem fázott, sőt boldog volt. Semmit nem szeretett jobban, mint szembenézni az elemekkel, szemmel látni a világot, a hatalmas katlant, melyben mérhetetlen erők kavarognak. Kicsi ember áll, néz, és repesd.

Eszébe jutott az a karácsony, talán az egyetlen, amit Tatjánával és a két gyerekkel együtt töltöttek. (Talán volt még egy, kellett, hogy legyen...) A legkisebb még nem volt két hetes. Soha nem felejtette el a gyermekszemeket, amik félig vakon vizsgálgatják az arcokat, a környezetet: nicsak, ki ez? Vajon mi jót kínál nekem?
És akkor Stirlitz megértette, hogy Tatjána az illúziót ölte meg. Az abban való hitet, hogy létezik az a nő, akivel kamaszkora óta álmodott, akinek létét olyan biztosan tudta bent, magában. Stirlitz már tudta, ha létezik az a nő, semmiképpen nem lehet emberi lény, és tudta, hogy Tatjánával együtt elmúltak a gyerekek is, a család, minden. Stirlitz így kegyetlenül meztelennek látta az embereket, mint repülőgépről a városi forgalmat, ami már rég nem kalandokat, ígért, de csupán fortyogó bámész tömeggel, utálatos ólmozott hangyákkal, ideges birkákkal volt képes szolgálni. Az éleslátásért fizetnie kellett. Sokat. Gyakran a frissen befalt reggelivel.


Mahorka után kotorászott a zsebében, és közben arra gondolt, talán elugrik San Francisco-ba, és szilánkossá fejeli annak az "Eric Hunt"-nak az orrát, aki rátámadt a hetvenhét éves Elie Wiesel-re. Nem rossz terv. Stirlitz nem volt zsidó, ugyan, hogy is lehetett volna az, de éppen eleget látott ahhoz, hogy elgondolkozzék rajta, nem tépkedné-e le a fickó körmeit, mondjuk a bal kezéről egy kombinátfogóval. Régebben elintézett volna neki egy beutalót az első vonalba az orosz frontra. De sajnos azok az idők már elmúltak. Utólag a korával magyarázhatná tettét, vagy miután vett pár doboz marlboro-t, és bevágott két hotdog-ot, angolosan távozhatna Babylon-ból...

Lépteit délkelet felé, a repülőtér irányába fordította hát. Ki kellett lépnie, gyalog akár egy hétig is eltarthatott az út, de Stirlitz jól ismerte a tajgát, és ez a pofon nagyon jó ötletnek tűnt. A kibaszott nagy seggberűgással együtt. Stirlitz úriember volt, ezt már tisztáztuk: az egyenruháját Berlin egyik legnevesebb szabója készítette. Patinás, nagy múltú cég. Hozzá képest egy amerikai tábornok, falusi tahónak tűnt. Évszázados hagyományok sugároztak az egyenruhájából. Soha nem evett kifőzdében. Kisvendéglőben is csak ha bohém kedve volt, és bizonyítani akarta magának, hogy azért nem teljesen lélek nélküli ember, szorult bele némi művészi érzékenység.

Útközben Stirlitz Tatjanára gondolt megint. Páran ilyenkor az mondanák, nahát ez a Stirlitz állandóan ezen a Tatjanán filózik. Milyen szerencsétlen egy fasz, tökre beleragadt ebbe a dologba. Persze csak teljesen gyökér népek gondolnak ilyeneket, olyanok, akik észjárásukat tekintve saját köldökük körül pörögnek. Fölösleges tagadni, jónéhány ilyen ember van. Ami azt illeti a legtöbb ember ilyen. Az is tény, hogy az evolúció szempontjából kétségtelenül életképesnek bizonyulnak az efféle egyedek, hiszen a fennmaradáshoz sokkal több tálentumra nincs szükség. A sikerhez sem, sőt egy olyan társadalomban, ami hasonló egyedekből áll, az önzés, a korlátoltság kifejezett előny.
Namost, Stirlitz tudta, hogy az emberi társadalmak ezek közé tartoznak. Akkor meg miről beszélünk itten? Valami olyanról, hogy ha veszünk például egy könyvet az ötvenes évekből, nyilvánvalóvá válik, mekkora a szakadék a két korszak, akkor és ma, gondolkodása között. Az akkoriban élő írókat persze meglehetősen foglalkoztatta a világháború - hogyne, hiszen még friss volt az élmény, sőt a saját bőrükön érezték milyen is az. Így volt ezzel Stirlitz is, bár soha nem írt kétkötetes könyvet a Világháborúról (minden művészi érzékenysége ellenére sem). Érdekes, hogy az akkori írók nagy történetekben gondolkodtak, több kötetes, több szereplős, sok száz oldalas munkákat írtak, és ma nem tudnék ilyen jellegű kortárs munkát megnevezni (a HarryPotter-t ugye ne vegyük most ide, mert... de hagyjuk is ezt). Persze, lehet, hogy Vonnegut-nak van igaza, és az irodalom kikopott ebből a világból, a helyére filmek kerültek, rövid, forgatókönyvszerű írások. Az is lehet, hogy az egész emberi gondolkodás átalakult, nincsenek már nagyívű gondolatok, a XXI. században szedett-vedett közhelyekben gondolkodnak az emberek. Az is lehet, hogy ez így normális, sok más dologhoz hasonlóan az emberi gondolkodás is az éppen élő emberek szellemi szintje is hullámzik: nincs fejlődés csak egyes területek időnként több hangsúlyt kapnak, míg mások kevesebbet. végül is így van ez az emberrel is. Nem lehet állandóan csak bulizni, ugye.

- Hát igen -, emlékezett vissza Stirlitz - sok értelme nem volt nagyapának magasröptű kérdéseket felvetni. olyanokat mondani neki, hogy az ember élete egyedi és megismételhetetlen, hogy ha valaki elhibáz egy dolgot, az örökre el lesz hibázva, teljesen felesleges dolog lett volna feszegetni. Pedig a dolog valahogy így van. Nem lehet visszajönni újra kipróbálni, mi lett volna ha... Éppen ezért véli talán sok-sok ember, hogy jobban oda kéne figyelni, ki mit is kezd az életével. Csakhogy miután valaki húsz-harminc évig kényszerpályán mozog, állandóan csak a kibontakozás lehetőségére vár, nem érthetetlen talán, ha elveszti a hitét abban, hogy ennek van értelme. Ha ránézel egy kérges kezű parasztra, aki egész életében a földet túrta, vagy egy katonára, aki reggel felkelt, és este hatkor több ezer társával együtt már csak egy statisztikai adat egy halotti, vagy kórházi jelentésben, hát nem sok fennkölt dolog jut eszedbe. Az nyilvánvaló, hogy a kitüntetések lófaszt nem érnek, mármint a kitüntetések jóval fontosabbak annak, aki adja őket, mint aki kapja. Ezt sem Stirlitz találta ki, de képtelen lett volna pontosan megjelölni a forrást.

Halotti jelentésben minden józan ítélőképesség szerint jobb szerepelni, mint kórháziban, mert azt hiszem nem nagy durranás amputált kezekkel, vagy szétroncsolt altesttel élni. Azt gondolnánk, azért nem beszélünk már ilyesmiről, merthát az elmúl ötven évben már elmondtak mindent, amit a dologról lehetett. Persze ez nem így van. Ugyanis szinte senki nem olvasta azokat a könyveket a ma élő harmincévesek közül. A fiatalabbak meg pláne nem. Tatjana sem olvasott el soha egyetlen ilyen könyvet sem. Igazából élete harmincvalahány éve alatt alig olvasott. Stirlitz kedvéért mondjuk elolvasta a Száz év magány-t, de azon kívül szinte csak keresztrejtvényeket. Evolúciós szempontból ez persze teljesen rendben van, nincs semmi gond, gyereket szülni és életben tartani már egy tizenegy éves, biológiailag teljesen érett nőnemű lény is képes. Analfabétán is. Az, hogy Tatjana tevőlegesen akadályozta, hogy Stirlitz bármilyen kapcsolatot is ki tudjon alakítani a gyerekeivel, evolúciós szempontból szintén rendben lévőnek mondható: a gyermekek semmiféle fizikai hátrányt emiatt nem szenvedtek. Ami azt illeti, hála a gyermekek viszonylag csekély felfogóképességének, szellemileg is csupán annyi hátránya volt a dolognak, hogy soha nem olvasták el azokat a könyveket, amiket Stirlitz, és soha nem is hallottak azokról a gondolatokról, amik Stirlitz-et foglalkoztatták. Mondjuk ez szinte az egész korosztályra igaz volt. Hogy ez most kár, vagy előny, azt égen s földön senki nem tudná megmondani. Faszkalap ítéleteket persze mindenki képes lenne kibökni, ahogy a plebs-re ez mindig is jellemző volt: a tömeg skandál, a kofa belepofázik mindenbe..

Stirlitz most mindenesetre arra gondolt, hogy...