Eltűnik-e a forma?

"Ismereteink szerint az ember élete meghatározott hosszúságú szakaszokra tagolódik. Minden szakasz lezárultával az ember megújhodik, és gondolkodása is megváltozik. Azt mondják, hogy egy ilyen szakasz ötvenöt hónapig tart. Mások úgy tartják, hogy minden szakasz időtartama öt év és hét hónap. De azok vélekednek így, akik mindenben bizonyosságot akarnak, bár a világon semmi sem biztos. Az emberek különbözők, és az emberi élet egyes szakaszai is különböző hosszúságúak. Ahogyan mindegy, hogy a cserépkorsót a kavicsokkal a megboldogult fejéhez, a lábához vagy a padozatra rakják az áldozati ajándékok közé, ugyanúgy hiábavaló a korsóban lévő kavicsok számából kiszámítani az ember természetes életkorát, éveinek és hónapjainak a számát. Az egyik szakasz tartama lehet három év és két hónap, a másiké viszont akár tíz év is.

De az emberek túlnyomó többsége sohasem hajol le, hogy kavicsot vegyen fel a földről, és megőrizze, mint élete valamelyik időszaka befejeződésének és egy új időszak kezdetének a jelét. Ezért megbocsáthatatlan, ha a rokonság gyűjt össze a korsóba egy halom kerek kavicsot, az elhunyt éveivel és hónapjaival számolva ezek mennyiségét. Ebben az esetben a kavicsok az ember életkorát mutatják, de semmi egyebet nem mondanak el róla. Az emberek szokásos életét élte, és beérte ennyivel.

Ahogyan az embernek, ugyanúgy a népeknek is meghatározott életszakaszai vannak, ezek az istenek korszakai. Így mi, lukumók azt is tudjuk, hogy az etruszkok tizenkét népe és tizenkét városa tíz ilyen nagy korszakot kapott arra, hogy éljen és meghaljon. Mondjuk, ezer évet, mert így könnyebb kimondani. De a korszakok időtartama nem száz év, hanem lehet ennél több is, meg kevesebb is. Egy ilyen korszaknak csak a kezdetét és a végét ismerjük, mert erre csalhatatlan jelt kapunk.

A tudásban az ember bizonyosságot keres, ami nem létezik. Ezért az áldozópapok a feláldozott barom gyomrát cserépből készített gyomorhoz hasonlítják, amelyen megjelölték és felírták az istenek területét és nevét. De az isteni értelem híján vannak. Ezért tévelyegnek.

Hasonlóképpen a madárjósok is kívülről megtanulják az öregektől a madarak röptének és csoportosulásának számos szabályát. De ha olyan jellel találkoznak, amilyenről még semmit sem hallottak vagy tanultak, tanácstalanná válnak, és vaktában mondanak jövendőt, mintha zsákot húztak volna a fejökbe.

És én, Turms, nem is tartom érdemesnek, hogy a villámokat figyelő papokról szóljak, akik vihar közeledtekor felkapaszkodnak a hegygerincekre, a szent helyekre. Ők az égtájakat és az égboltot osztották fel az istenek között, és egymás között a villámok színéről és alakjáról beszélnek, és mindezekre szabályokat és tantételeket állítanak fel, s tudásukra büszkén oktatják ezeket kísérőiknek. Így hát tévednek ők is, és félremagyarázzák a villámok világos üzenetét, nem elégedvén meg szívökben az isteni értelemmel.

De elhallgatok, mert ennek így kell lennie. Minden megdermed, minden megcsontosodik, minden elavul. Nincs siralmasabb az elavuló és sorvadó tudásnál. Tévelygő emberi tudás az isteni értelem helyett.

Az ember sok mindent megtanulhat, de a tanulás nem tudás. Az igazi tudás kizárólagos forrása a veleszületett bizonyosság és az isteni értelem.

Így írtam én, Turms, kalamussal a viasztáblára. Aztán észrevettem, hogy hiábavalóságokat írtam, és letöröltem.

De vajon el lehet-e tüntetni törléssel az írást, amit egyszer leírtak? Bármennyi betűt letörölnek róla, a viasztábla akkor is megmarad.

Hát ez volna az ember legszörnyűbb gondja? Megmarad-e az írás, bárha letörölték. A festmények is rongálódnak, elnyüvi őket az idő, amíg csak színfoltok és körvonal töredékek maradnak a falon, és senki sem tudja többé, mit ábrázoltak a festmények. A bronzszobrot beolvaszthatják, és formája nem létezik többé. De ettől eltűnik-e a forma?"

Vannak isteni tárgyak, amelyekben olyan erő lakozik, hogy a beteg ember meggyógyul, ha megérinti őket. Vannak tárgyak, amelyek védelmezik viselőjüket. Vannak más tárgyak is, amelyek ártalmasak, és átkot hoznak. Vannak szent helyek, amelyekről tudják, hogy szentek, noha a helyet nem jelölték sem oltárokkal, sem áldozati kövekkel.

Vannak látnokok is, akik valamilyen tárgyat a kezükbe véve, múltbeli embereket és tárgyakat képesek látni. De bármilyen magabiztosan beszélnek is, hogy megszolgálják kásájukat és olajukat, senki sem tudhatja, mi az igazság beszédükben, mi történt meg valóban, és mi csupán álom vagy az ő koholmányuk. Ezt még ők maguk sem tudhatják. Ezt bizonyíthatom, mivel bennem is megvan ez a képesség.

Csak annyit mondhatok, hogy a tárgyakban, amelyeket az emberek kedveltek és hosszú időn át használtak, és amelyekhez jó meg rossz tettek fűződnek, valami megmarad. Valami, ami több, mint maga a tárgy. De ez az egész homályos, álommal keveredik, és ugyanannyira megtévesztő, mint amennyire igaz is. Ugyanígy csalnak az ember érzékszervei is, amelyeket csupán vágyai táplálnak. A vágy lát, a vágy hall, a vágy tapint, a vágy érzi az illatot, a vágy érzi az ízeket. Két ember sohasem látja vagy érzi egyformán ugyanazt. És ugyanaz az ember sem hall vagy érez ugyanúgy különböző időpontokban. Lehet valami kellemes és vágyat ébresztő, de rövid idő múltán ellenszenvessé és értéktelenné válhat.

Ezért az ember egész életében hazudik önmagának, ha csupán érzékszerveinek hisz.

De amikor így írok, tudom, hogy csupán azért írok így, mivel megöregedtem és lecsillapodtam, az életet keserűnek érzem, és semmi sincs többé ezen a földön, ami felé szeretném vágyódva nyújtani a kezem. Fiatalabb koromban nem írtam volna így. De ettől még mindaz, amit fiatalabb koromban írtam volna, ugyanolyan igaz lenne, mint amit most írok.

De akkor mégis miért írok?

Azért írok, hogy időt nyerjek, és megismerjem önmagamat.

De vajon nyerhetek-e időt? Ezt sohasem lehet tudni, mert nem tudom, fennmarad-e az írás, amelyet letöröltek, amely eltűnt. Beérem tehát azzal, hogy önmagam megismerése végett írok.

Legyen hát írásom pusztán játék és szeszély, miként az élet még virágjában is puszta játék és szeszély. És nem törlöm le többé, amit írtam, hanem tartós betűkkel írok a szívós nádból enyvezett papírra. Nem javítom ki többé, és nem is másítom meg, amit leírtam. Úgy írok, ahogyan emlékezem. Piros festékkel és fekete festékkel írok, mikor miben lelem kedvemet. Jobbról bal felé és balról jobb felé, aszerint, hogy mikor miként vélem a legjobban kifejezni a dolgokat. A hellének nyelvén írom meg mindazt, amit a hellének között éltem meg. Föníciai nyelven azt, amit a föníciaiak ellen vétettem, de az isteni dolgokról a saját nyelvemen és a saját betűimmel írok.

Önmagam vizsgálatára írok, hogy megismerjem önmagamat. Elsőnek a sima fekete kavicsot veszem a kezembe, és elmondom, hogyan sejtettem meg először, milyen is vagyok valójában, mennyire más, mint amilyennek hittem magamat.

Mika Waltari, Turms