Beosztással élni II.

De Stirlitz már tudta, hogy beosztással kell élni, nem volt számára új a dolog. Nem jól mondom, ez a dolog sem volt új a számára, úgy kell mondani.

Kitárta a kalyiba ajtaját, hagyta, hogy a kutya meg a füst kimenjen. Kint esett. Másik karácsony. Holnap, vagy holnapután. Máshol. Sötét is volt. Ha nem ivott volna meg ma már két üveg vodkát, Stirlitz elég pontosan meg tudta volna mondani, mennyi az idő, pedig napot vagy csillagot nagyjából három hete látott utoljára. Egyedül saját állapotából számolta volna ki, mennyire fáradt, mennyire friss, levert, kedvetlen, vagy éppen hiperaktív. Ezekből a jelekből általában meg tudta mondani az időt nap vagy csillagok nélkül is, de most a vodka eltorzította a jeleket, és különben is, a kutyát nem érdekelte, mennyi az idő, vagy milyen nap van, hétfő, kedd, vagy csütörtök. A napokat már Stirlitz is másképp tartotta számon: ha szar volt a nap, az hétfő, ha minden elbaszódott, az csütörtök, a többi meg a többi. Délután negyed öt. Az akarom, és a nem akarom határán, de a leragad a szemem után. Tea-idő..

A kutya szart a karácsonyra is, most ott ugatott valamit az erdőben, lehet, hogy éppen a saját szarát ugatta, előfordult már olyan vele. Stirlitz el nem tudta képzelni, mit és miért mondhatott neki.

Egyébként Stirlitz sem volt különösebben oda a Jézus-mítoszért, elég periférikus sztorinak tűnt az egész, és eléggé utálta, hogy az év bizonyos szakában mindenki orrba-szájba azt citálta, boncolgatta, és évről-évre ugyanazokat a lapos, gusztustalan, jelentéktelen, felszínes silányságokat sikerült csak kisütni belőle, hogy már maga a karácsonyról való pofázás is szimpla környezetszennyezésnek tűnt.

Stirlitz mélyen és konokul megvetette azokat az előadókat, akik már írtak karácsonyi dalt, és azokat is, akik már előadtak olyat. Stirlitz már tudta, hogy a karácsonyi önmegjátszás durván és bárdolatlanul ócska dolog, ahogy az újévi csinnadratta, meg az újévi fogadalmak is. De a legeslegusztustalanabb mindebből a fizetett reklámok voltak, hogy tégy újévi fogadalmat, szokj le a cigiről. - Gondolta Stirlitz, és mahorkát kotort elő a zsebéből. Rágyújtott. Húzott egyet az üvegből. Már nem érezte a tüzet a mellében, vízként folyt le az ital. - Segítünk! - Segíts magadon, halandó.. - gondolta Stirlitz, és köpött. Szívesen elnyomta volna a mahorkáját annak a pofáján, aki kitalálta ezt a cigiről-leszoktatós nyomorultságot. Tíz évvel kevesebbet élsz? Na és, van aki harminc évesen is már negyvennel többet élt, mint illett volna, kellett volna, értelme lett volna. Például ezek az egészségrendészek, akik más értelmet nem találtak az életben, mint kéretlenül más emberek életébe avatkozni, saját feleslegességüknek tudatát, saját halálfélelmüket más emberekre testálni ilyen cigiről-leszoktatós, vagy istenről-prédikáló formában. - Gondolta Stirlitz. Rendben, legyen csak huszonöt. - Gondolta Stirlitz, mert ő mindig hajlott a kompromisszumokra. Huszonhét. Egy korhadt fa nyirkos, puha-hideg, novemberszagú kérgén elnyomta a mahorkát.

- Ritka gusztustalan karácsonyunk lesz. - Gondolta Stirlitz, és megindult a fáskamra felé, hogy megbontson egy újabb láda vodkát, mert nem csak ő, hanem már Gliv is tudta, hogy beosztással kell élni. A fáskamrában most tehát nagyjából kétszázötven évre elegendő vodka állt takaros, jelöletlen olajzöld ládákban. Nyakába csepegett-folyott a hideg esőlé, az arcára tapadt ez az undorító téli maszat, de nem igazán törődött vele. A kutya valahol a távolban ugatott valamit, talán a szarát, talán a jézuskát. Most már úgy fél kilométerre lehetett, de esetleg csak a vodka miatt hangzott olyan távolinak. Az is lehet, hogy hajnali kettő volt, és már rég nem teáztak, hanem horkoltak a szottyadt banyák. Az is lehet, hogy tetőtől talpig ektoplazmába burkolva hortyogtak, kicsit meghaltak éjszakára. Az is lehet, hogy Stirlitznek kicsit üvegesedett már a világ. Persze csak beosztással. A kalyibából sárgás fény vetődött a fekete avarra. Jöhetne már valami hó, gondolta Stirlitz.