Tizenhetedike

Tizenhetedikén megjöttek a fecskék, Stirlitz meg elment a kisboltba cigiért, mert ilyenkor tavasszal, hogy pár nap alatt hirtelen zöld lett minden, szeretett csavarogni. Azon gondolkozott, hogy a rovarok miatt jöttek-e meg a madarak, vagy a rügyek miatt a rovarok, de végül arra jutott, hogy a tavasz miatt lett ez az egész.

Tatjanával találkozni kellemetlen volt, mint mindig. Éppen válik, az ilyesmi pedig zűrös viharokat okoz a női lélekben, főleg, ha őt hagyják ott, mint ebben az esetben is, és nem fordítva. Nem hagyhatta ki, hogy oroszlánkörmeit bele ne próbálja Stirlitz lelkébe, bár hatása ezúttal sem volt, mint a válás óta soha, eredménye meg éppenséggel semmi. Stirlitz már tudta, olyan ez nála, mint kismadárnak a csip-csirip. Stirlitz hosszú évek óta látta a pályát, amin Tatjana mozgott, tökéletesen érezte a tehetetlenséget, az ürességet, az esetlegességet, és már rég megtanult uralkodni a sajnálatán is. Mert kétségtelenül sajnálatra méltó volt, hogy egy emberi lény ilyen tehetetlenül, tanácstalanul sodródjon a létezésben, görcsösen mantrázva, hogy szeretet, szeretet, angyalok, romantika, satöbbi; dolgok nevei, amik soha nem tartoztak az életéhez, amik örökké kívül álltak rajta, vagy éppenséggel fordítva, de soha nem tudta megtapasztalni, csak délutáni sorozatokból meg nyálas, tingli-tangli, tömeggyártott dalokból tudott a létezésükről, és ahogy a születésétől fogva vak ember elképzeli a színeket, úgy épített fel ezekből valami jelentést Tatjana e szavak köré. Sajnálatra méltó lett volna akkor is, ha történetesen nem Stirlitz gyerekeinek az anyja, ha nem szivárog át belőle a gyerekekbe ez az üresség, ha nincsen annyira világos hatása a gyerekek sorsára, ha a gyerekek nem képzelik azt egész gyermekkorukban, hogy tényleg csak annyi van e szavak mögött, amennyit Tatjana meg a részeges századosa mutat, ha Tatjana csupán egy vadidegen emberi lény, buta és szomorú, agresszív és akaratos. Stirlitzet valamikor meglepte, mennyi elkeseredett agresszivitás, nyers bosszúvágy gyűlik fel a legtöbb nőben mire harminc évesek lesznek.

A negyvenről ne is beszéljünk..


A gyerekek felnőttek szeretet nélkül is, ezek is, mint annyi gyermek előttük, és a társadalom, leginkább merő lustaságból, úgy döntött, sorsuk alakulását erre a buta és szomorú lényre bízza, Stirlitzet megfosztva a lehetőségtől, hogy különösebb hatással legyen rájuk. Stirlitz fizethetett, ennyi volt a szerepe a gyerekek sorsában, és a Társadalom ezzel tökéletesen elégedett volt, bár fizethetett volna többet. Volt, hogy fizetett is, de nyilván még annál is többet is fizethetett volna. Meg még... De Stirlitzet elsősorban az olyan emberek sorsa érdekelte, akik így, vagy úgy érdeklődtek az ő sorsa iránt, elég fontos volt számára a kölcsönösség, így aztán Tatjana ki is kopott az életéből családostul mindenestül.

Tatjana persze megint le akarata venni pénzre, ezt a pumpolgatást soha nem hagyhatta ki, és újra elismételte, mennyire jól van minden, hogy így van, ahogy. Elégedetten állapította meg, milyen kitűnő genetikai öröksége van a gyerekeinek, ezúttal tulajdonképpen még Stirlitz génjeivel is elégedett volt. Stirlitz nem mondta, hogy szerinte, Tatjana génjeiben az egyetlen jó dolog a testalkat, a szellemi oldal instabilitása, és a szédítő belső üresség viszont sajnos meglehetősen nyomasztó örökség. Nem mondta, mert nem volt kedve olyan emberrel vitatkozni, aki angyalokat lát a kertjében, a műveltsége szappanoperákból, keresztrejtvényekből és TV-Shopon cseperedett fanatikus életjobbítók írásaiból áll, ezért nem fogja fel a szavak jelentését, akármilyen előnyös testalkata is volt valamikor tizenöt-húsz éve. Nem mondta, mert nem volt kíváncsi a válaszra, és amúgy sem változott volna semmi, ha mondja. Stirlitz annyit mondott csupán, igazából szerinte nem minden olyan kurvára nagyszerű, pedig valójában azt gondolta, elég szomorú ez a történet, és azon gondolkodott már egy ideje, ha egy történet szükségszerűen ennyire szomorú, akkor hogyan van az, hogy az emberek újra és újra belevágnak. Stirlitz nem tudott erre más megoldást, minthogy az emberek pontosan ennyire ostobák, és rémesen unatkoznak meg rémüldöznek az életben, annyira unatkoznak és rémüldöznek, hogy mindenféle üres, megmagyarázhatatlan ostobaságra kaphatók. (És az ilyenek tartanak prédikációkat, próbálják megmondani, mi a jó, és mi a rossz, mit szabad és mit nem, ki a felnőtt és ki nem. Vicces - gondolta Stirlitz, és elmosolyodott.) - Mit vigyorogsz? - kérdezte Tatjana ellenségesen. Utálta, ha Stirlitz nem szomorú.

Stirlitz és Tatjana történetében a hiba ott volt, hogy Stirlitz belement a gyerekekbe, ugyanis ebből két elbaszott élet, két átlagosan semmilyen élet született, ami tulajdonképpen még Stirlitz részéről is inkább volt önigazolás, mint valódi meggyőződés, a gyerekek szempontjából viszont elég nagy kibaszás volt, tiszta szerencse, hogy annyi propagandát kaptak a képükbe egészen csecsemő koruk óta, hogy soha eszükbe sem jutott ez a lehetőség. Pontosabban a kisebbik fiúnak egyszer halványan feltűnt, hogy Stirlitz szavainak van egy ilyen éle, ami végül is azt jelentette, hogy Tatjana üressége mellé ő kapott valamennyit Stirlitz következetes gondolkodásából is, ami azért érdekes összetétel lehet. Ja, az utóbbi időben a kisebbik fiúban némi elemzői hozzáállás nyomai mutatkoztak. Mintha már nem pergett volna át rajta minden, hanem bizonyos dolgok elérték volna a tudatát.

Tatjana természetesen fel sem fogta, mi a gyerek, és erről mi sem árulkodott jobban, mint, hogy kettő után már nem akart többet: teljesítette az átlagot, megtette a kötelességét, kész. Stirlitz mentsége az lehetett, hogy egyáltalán nem tudta az igazságot amikor belement a gyerekekbe, hiszen az emberi társadalmak nagyon gondosan titkolják, sőt hatalmas energiákat fordítanak arra, hogy hazugságokkal etessék az embereket, hogy azok aztán egy egész rakás elbaszott életet csináljanak. Stirlitz nem tudta pontosan, miért van ez így. Talán a hatalomvágy miatt. Kell a massza. A valóság azonban az, hogy az apa az tulajdonképpen egy donor csupán, valódi beleszólása nincsen a gyermek életébe, cserében fizetheti a költségeit, fizeti az adókat, fizet mindent. A gügyögő kis cukiságok csak azok számára gügyögő kis cukiságok, akik tíz percre futnak össze velük, ennél hosszabb távon primitív, akaratos kis görcsök, emésztőcsövek, és felnőve éppen olyan unalmas, szégyellnivaló seggfejekké lesznek, mint sok-sok milliárd elődjük. Aki volt már családi összeröffenésen, az pontosan tudja, miről beszélek. A száraz valóság az, hogy a hím, csapdába kerül amikor gyereket csinál, azt az élményt, amit ezáltal kap, többszörösen megkaphatja más gyerekeivel, örökbefogadott gyerekkel, vagy egyszerűen rokonainak, barátainak a gyerekeivel. Az ember csak bérli a kölkeit, megőrzésre kapja, a java úgyis azután történik, amikor már önállóvá, önjáróvá lettek, ha történik egyáltalán valami. A saját gyerek pedig az egyik legrosszabb feltételekkel és áron kötött bérleti szerződés, és ez pontosan lemérhető abból, hogy kb mindenki szarik a nagyszüleire, és szerencsétlen vénembereknek titulálja őket, legalább dédszülőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki érdeklődést mutasson irányunkban, ám az az érdeklődés is kimerül abban, hogy saját magát kezdi fényezni a kedves rokon olyan dolgokkal, amik soha meg nem történtek.

Stirlitz tudta, hogy nem érezne szomorúságot, ha nem lenne szomorú a dolog. Nem olyan túl régi felfedezése volt, hogy amit megérez, az ott is van. Valahogy így megy ez a tudományban is: aminek felfedezzük a jelenlétét, az ott van, nem adhatunk, nem fogadhatunk el olyan magyarázatot, ami figyelmen kívül hagyná. Tatjana, és az átlagos emberek pedig éppen ezt teszik: figyelmen kívül hagyják életük szédítő értelmetlenségét. Bejárnak dolgozni egy helyre, amit utálnak, életük nagy részét ott töltik el, lottóznak, és nem foglalkoznak vele, miféle zsibbadt, fantáziátlan szarrá aszódnak ez alatt az élet alatt, hogy a jót, a boldogságot, mindent csak katalógusból, sterilizáltan, szeletelve, vákuumcsomagolva, agyonreklámozva tudnak elképzelni - természetesen legalább 20%-os árengedménnyel, mert úgy jó a vétel. És hogy ez mennyire ócska dolog így. Hogy mennyire semmi köze a valódi értékhez a 20%-os engedménynek. Hogy a valódi értéket soha nem tudják megfizetni, mert a 20%-os engedménnyel osztott tömegtermelt szar elérhetetlenné teszi.

Stirlitz összefutott a nagyobbik fiával is: - Mizu? - Semmi. A bérleti szerződés már lejárt, a gyerek meg még kifejletlen volt, nehéz lett volna megmondani, mi lesz belőle. Nem voltak túl jó lapjai.

"egyenesen a KGB-nek adjuk meg a személyes adatainkat!" - idézi az index a faszbu orosz felvásárlásával kapcsolatban az azóta 404-essé lett akármit, és kirohanásnak nevezi. Stirlitz nem tudta, mi ebben a kirohanás. Egyáltalán semmi kirohanás nem volt benne. Bizonyára a cikk írója sem tudta, egyszerűen csak ezt a felületes ostobaságot tartotta elég hangzatosnak az adott meddő pillanatban, ez került elő a kliséraktárból. Neki az volt a munkája, hogy gyatrán megfogalmazott felületes ostobaságokat ontson magából nap mint nap. Belőle ez lett. Hiba volt megcsinálni? Persze. Teljesen fölösleges. A gépet kéne már megcsinálni, ami ugyanerre képes! Az írógépet! Az jobb munkát végezne.

Stirlitz nem túlzottan kedvelte a gyerekeket, mert tudta, milyen felnőtt lesz belőlük. Látta bennük a felnőttet, a felnőttekben is látta a csecsemőt. Nem a jaj-de-cuki-kis-pofa csecsemőt, hanem azt a lényt, akinek fogalma nincsen a világról, egyetlen dolgot tud csupán: követelni. Stirlitz nem nagyon szerette, amikor számon kérték rajta, miért nem nő már föl? - Hát néztetek ti már tükörbe? Láttátok, milyenek vagytok? Éppen olyan tanácstalan, üres, felesleges és ostoba, mint a többi? És ez nektek jó? - szerette volna ilyenkor kérdezni, de inkább nem szólt. Már felnőtt, tudta, hogy semmi értelme nem lett volna megszólalnia, a kérdésben benne volt már a válasz is. Ellentétben a legtöbb későharmincassal, Stirlitz nem érezett kényszert, hogy megjátssza magát, annak meg pláne nem, hogy olcsó idiótát csináljon magából, pedig éppen ezt értették a felnőttség alatt: éppen olyan szörnyűséges, fantáziátlan, idióta kliségyűjteményt, mint ők maguk.

Amikor megjátszotta magát, akkor SS-Standartenführert játszott. Mint tudjuk, jól csinálta.