Férfiakra jellemző az agresszív öngyilkosság - szeptember 10., az öngyilkosság elleni világnap

Elképesztő, dokikám. Tipikus esete, amikor két teljesen ignoráns embernek szerepelnie kell, szerepelni akar, mert ebből él, ezért összevissza beszélnek mindenféle ostobaságot egy országban, egy világban, ahol a kimondott/leírt mondatoknak egyáltalán nem kell semmiféle valóságtartalmának lennie még nyomokban se, sőt az se nagy baj, ha analfabéta próbál regényt írni. Régen nem tudja már senki, milyen a jó regény.

"Öngyilkos magatartásnak nevezzük azt a hosszú folyamatot, amíg valaki az első gondolat megfogalmazásától eljut a kísérletig, vagy a befejezett öngyilkosságig."

Talán 12 vagy 13 éves lehettem, amikor először eszembe jutott, hogy a legokosabb, ha innen leugrok a hetedikről, mert nem hagynak élni. Kamaszoknál nem igazán újdonság az ilyen, igen szépen meg van írva elejátől a végéig pl. a Tom Sawyerben is, nem új dolog. Utáltam otthon lenni, az ablakom a szemközti javító-nevelő intézet zuhanyzójára nézett, kopott, komor falak, de nem volt hová mennem. Most ötven leszek, és teljesen értelmetlennek tartom, hogy akkor nem tettem meg. Nem sokat veszítettem volna, ha nem élem meg ezeket az éveket. Volt jó is, rossz is, mindenféle, de azzal semmi nem ér fel, amikor az ember békében, álmok nélkül alhat.

A depressziót persze lehet is, szokás is pszichés zavarnak, betegségnek nevezni, bár én inkább racionális gondolkodásnak mondanám, mert az, hogy a vágómarha felismeri, megérti, hogy vágómarha egy telepen, az talán valójában mégsem feltétlenül betegség. Ha pszichés zavarnak mondjuk, azzal azt állítjuk, hogy a tudatlan vágómarhalét a zavarmentes lét.

Az ember azért él, mert más emberek vagy óvatlanok voltak, vagy erőszakot követtek el rajtuk, vagy elhittek valami hazugságot. Minden ember, aki közreműködik abban, hogy gyerek szülessen a világra, halálra ítél egy emberi lényt, jó eséllyel kínhalálra, és ez tény. Álomban elhunyni, vagy hirtelen, egy szemvillanás alatt bevégezni, olyan dolog, amiben a legtöbb ember csak reménykedhet, de nem túl valószínű, hogy megadatik neki, és ezzel pont egy orvosnak kell marhára tisztában lennie. Nyilván tisztában is van vele főigazgató főorvosként. De hazudik. Nem szép dolog. Munkaköri ártalom lehet ez a hazudozás.

"Nem tabu téma, sőt segíthet, ha felhívjuk a figyelmét arra, mit okoz másoknak azzal, ha kiveti magát a nyílt utcára, vagy édesanyja, gyermeke találja meg élettelen testét az ágyban."

Oké, doki, itt a markom, tolja bele szépen a bogyót, amitől egy pillanatnyi eufória után örök álomtalan álomba merülök, tudom, hogy van ilyen, maga is tudja, nem kell csak úgy véletlenül rám találni. ... Nem ad. Ez akkor hát talán ennyi. Miért érdekelne, mit okozok másoknak, amikor másokat nem érdekelt, mit okoztak nekem, amikor a világra hoztak, egy értelmetlen, kegyetlen életben vágómarhaként tartottak; és magát sem érdekli, aki felveti, ki, mit okoz, kinek, mert pénzt kap érte, hogy ilyesmiket kérdezzen, ebből él, főigazgató főorvoskám, ebből eteti magát, a csaját, a kölkeit. Ez a karrierje. Társam a vágómarhalétben, és egyben fogyasztó is. Azt okozom másoknak, hogy nem okozok semmit, és akkor se maga, se a kölkei, se senki nem élhet többé a én véremen. Ezért nem adja a kezembe azt a bogyót, inkább akaratom ellenére életben tart, fenntartja a marhatelepet még úgy is, hogy azzal is tisztában van, hogy a saját gyerekei sem jutnak ki élve innen, ők is vágómarhák. Hazudik és feláldozza a saját gyerekeit is. Nyakig benne van. Vannak áldozatok, és vannak, akik nyakig benne vannak.

Mindenki tudja, hogy a létező egyik legkeményebb munkát végzi a megélhetésért, a karrierért, mert a legtöbb páciense egyáltalán nem beteg, és maga nem is lenne lépes se kezelni, se meggyógyítani még ha beteg lenne, akkor se. A legkeményebben önmagán kell dolgoznia, ezért sokan nem is bírják huzamosabb ideig.

"Mi lesz azután, hogy meghalt? Kinek a problémája oldódik meg, és kinek származik belőle életre szóló sérülés? Nagyon kisarkítva arról van szó, hogy az öngyilkosok azt gondolják, jót tesznek azzal, ha megszabadítják saját személyüktől a társadalmat - erre válasz a következményekkel való szembesítés."

Ezt minden egyes élő embertől meg lehetne kérdezni. Részemről remélem, semmi nem lesz utána, remélem, éppen az lesz, mint álomtalan álmomban: semmi. Akár én teszem meg, akár majd a sors, ezt remélem, ez lesz. Az én problémám oldódik meg, nem a világé, ahogy az én problémám mindig megoldódik, amikor végre sikerül elaludnom, kikapcsol a tudatom, nincsen semmi, nem érdekel, ha nem ébredek fel. De felébredek. És utálom, hogy felébredek, soha nem örültem neki, egyáltalán soha. Nem vagyok a világnak lekötelezettje, egyedül a gyerekeimnek vagyok lekötelezettje, mert felelős vagyok a létezésükért akkor is, ha emberek hazudtak nekem, amikor belementem, hogy megszülessenek a gyerekeim. Másnak nem tartozom semmivel, és nem is követelek mástól semmit, bár hazudtak, hazudnak nekem és kihasználtak, kihasználnak engem, élősködtek, élősködnek rajtam egész életemben minden nap. Az lesz "azután", hogy ez nem lesz, nem ébreszt fel többé senki sem, az lesz. Mindenképpen ez lesz mindenkivel, dokikám, főigazgató főorvoskám.

"Elsősorban azt kell elérni, hogy az öngyilkos magatartást tanúsító, szuicid beteg halassza el döntését, ki kell zökkenteni beszűkült tudatállapotából, kilátástalan helyzetéből. Hosszú, a pszichiáter által kérdésekkel irányított beszélgetések szükségesek hozzá..."

Teccikérteni. Túsznak érzem magam, tetszik érteni...