It was love at first sight

Meglátni és megszeretni, kezdte Heller Stirlitz kedvenc könyvét. Valami hasonló történt Stirlitzel is, amikor meglátta Johanna Laakso, rövid tömör összefoglalóját a NER-ről, a XXI. század elejének Magyarországáról, íme:

...ennyi igazságtartalom van a NER szavaiban.

Tehát Stirlitz olvasni kezdte Johanna blogját, és talált is benne sok érdekeset. Az egyik az Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlege című munkájáról írt reflexió volt. Stirlitz már azt is gyönyörűségesen szépségesnek találta, hogy egy finn ember blogjában találkozik Ungváry könyvével, mert Magyarországon szokás szerint akkora a ricsaj, hogy tulajdonképpen minden elsikkad legyen az lényeges, vagy lényegtelen. A magyarok már csak ilyenek, az ember ilyen: mint a veréb, csak nagyobb a feje.

Sajnos Stirlitz nem tudta megszerezni a könyvet, némi keresgélés után annyit tudott kibogozni, hogy a német Die Welt cikke, amire Johanna reagált 2013-ból származik, az interneten fellelhető adatok is 2013-2016 közötti időpontra utalnak, de ez nem is lényeges.

Johanna nem véletlenül a Die Welt interjúja mentén indul el, tudós emberről van szó, finn nyelvészdoktorról, nem szokott összevissza csapkodni és hadonászni, azon az éghajlaton, ahonnan származik, általában kerülik a fölösleges mozdulatokat. Azt írja, a cikket jegyző Thomas Schmid érezhetően némiképp felkapta a vizet, amikor Ungváry azt merte mondani, hogy a két világháború között megerősödő magyar antiszemitizmusnak megérthető, racionális okai voltak. Johanna megemlíti Schmid valódi, hamisítatlan német "Gutmensch" reakcióját, amit minden tisztességes németnek adnia kell, amikor a nácik szörnytetteiről esik szó. Stirlitz persze ismerte ezt a jelenséget, amit Vonnegut egyetlen szóval engedelmességként definiált, mint a német nép átka és bűne. És azt is tudta, hogy a finnek se mentesek a jófiúskodástól, de a csúcsot azért kétségtelenül a németek tartják.

Teljesen más kérdés, hogy Vonnegut amerikai-német volt, ezért volt képes olyat mondani, hogy "német nép", ami valójában soha nem létezett, ahogy olyasmi sem, hogy amerikai nép, de ezt egy amerikainak nehéz elmagyarázni, mert csak egy valódi hesseni tudja igazán átérezni, miért nem német egy bajor, vagy osztrák, vagy porosz, vagy sváb, vagy bárki, aki nem hesseni.

Schmid prédikációra emeli tehát mutatóujját, és a kék égre felbökve leszögezi, hogy semmiféle szociális igazságtalanság nem jogosít fel senkit embercsoportok megvádolására, még az áldozatokat sem. - írja Johanna karácsonykor, némi horogkereszt-torta emésztése közben, és ez nem vicc, tényleg ezt írja, Északon tényleg van ilyen, és hozzátartozik a karácsonyi hagyományokhoz mind a mai napig.

...
Oké, elismerem, vicc volt, finn vicc, valójában a svédeken röhögtek, akiknek szándékosan, vagy véletlenül de sikerült megújítani az ortodox karácsonyi sütik dizájnját.

De vissza az antiszemitizmushoz, mert Johanna is az égre veti ujját, és kinyilatkoztatja, hogy Schmid félreértette Ungváryt, nem értette meg a könyvet sem. Johanna arra tippel, hogy Ungváry nem igazán beszél nyelveket, ennek része lehet a meg nem értésben. Másutt hosszan elemezgeti a magyar nyelvoktatás tragikus állapotát, hogy gyakran még a kutatók is magyarul, és nem eredetiben olvassák a forrásaikat, s talán meg se fordul a fejében, vagy nem tartja említésre méltónak, hogy a finnekkel szemben, Magyarország nem a világvégén van, hanem egy viszonylag forgalmas helyen, ahol a nyelv fennmaradásának egyik módja, ha nem tanulunk meg idegen nyelveket. Mármint 150 év alatt alig néhány török szó ragadt a magyarokra, ahogy a Monarchia idejében sem szedtünk fel túlzottan sok német szót, pedig az is eltartott 250 évig, és ebben volt időszak, amikor hivatalt csak olyan kapott, aki beszélt németül, mert az államigazgatás hivatalos nyelve a német volt. Nyelvészként és finnugristaként arra is emlékezhet, hogy a kezdetekben számtalan nép neve egyszerűen annyit jelentett: beszél. Ez pedig talán attól lehetett, hogy ők (a népük) beszéltek olyan nyelven, amit megértettek, a többiek meg nem. Ennek a jelenségnek az egyik megjelenése lehet az is, hogy sok nép kizárólag önmagára érti az ember kifejezést.

Azt már nem teszi hozzá, hogy Schmid nyilván nem olvasta Ungváry könyvét, mert akkor a kulturális különbségek ellenére is értené esetleg, mit mond Ungváry a maga feltételezetten nem igazán feszes, vagy csiszolt németségével, hiszen a riport valószínűleg azon a nyelven készült; arról pedig ne is beszéljünk, mi van, ha Schmid érti, de azt is tudja, mit akarnak hallani az olvasói, mert végső soron abból él.

Ungváry könyve tehát az 1920 és '44 közötti éveket elemzi Magyarországon, nem szerecsenmosdatás, nem is kísérlet arra. Ungvári történész, Johanna nyelvész, tehát két tudósról, kutatóról van szó, akik számára megszokott, rutin, a szakma része, hogy nemzetközi fórumokon ismertessék az eredményeiket, ezáltal kitegyék mindenféle kritikának, míg Schmid újságíró, számára más a megszokott. Más a célcsoport, máshonnan kapja a pénzét.


Magyarország 1920 körül a későfeudalizmus korából pottyant az iparosodásba, nem alakult ki nemzeti középosztály, hanem a modernizáció, az iparosodás és az oktatás húzóerőiként a városi asszimilálódó zsidó és német eredetű polgárság működött. A keresztény, nemzeti rétegek vidéken éltek,  nagybirtokosként, vagy zsellérként. A csöppnyi magyar keresztény középosztály és a kisnemesség leginkább állami hivatalnokként leledzett, ahová a felemelkedő zsidó értelmiséget nem is igen engedték be. Ezt mutatják a számok (de erről árulkodik a mai napig rendíthetetlen kishivatalnoki faszfejség, és korlátoltság is, amikor a házmester már állami hivatal, tehát hatalom). 1920-ban az orvosi magánpraxisok 60%-a zsidó kézben volt, míg az állami orvosok között ez az arány „csupán” 35,9% volt.

Az ügyvédek valamivel több mint fele zsidó volt, míg a bíráknak 4,3%-a. A nagy kereskedelmi vállalkozások 78,9%-a zsidó kézben volt, míg a földeken dolgozóknak 0,3%-a volt zsidó. A magyarok 60-85%-a élt a létminimumon, vagy alatta: ez volt a „három millió koldus országa”. Az egykori jobbágyok leszármazottai között történelmi okokból alig volt zsidó származású.

A probléma tehát világos, akkoriban számtalan kimutatással, statisztikával rá is világítottak, ám reformok, megoldások helyett a kor döntéshozói a „zsidókérdés” és más uszító propaganda megindításával reagáltak. Nem nehéz meglátni, hogy ezzel nem kezelték a problémát, hanem egy olyan lejtőn indították meg az országot, ami végül Auschwitzbe és 44 éves szovjet megszálláshoz vezetett akkor is, ha a kor zsidósága jellemzően mélyen asszimilálódott, gyakorlatilag legnagyobb részt beolvadt a magyarságba.

"A 18. században német nyelvű askenázi zsidók vándoroltak be Magyarországra elsősorban Csehország és Németország területéről. 1769-ben mintegy 20 000, 1787-ben már kb. 80 000 főre tehető a számuk. Mezőgazdasági termékkereskedelemmel foglalkoztak, ők értékesítették a nagybirtokok, falvak termékeit, a bort, búzát, bőrt stb. Előbb a nagybirtokközpontokban, majd a kereskedelmi utak csomópontjában kialakuló, megerősödő városokban telepedtek le, végül II. József császár 1781-ben kiadott türelmi rendelete lehetővé tette a szabad királyi városokba történő beköltözést, az iskoláztatást, az iparűzést, a földvásárlást. ...
Az 1891-es népszámlálási adatok szerint a zsidóság lélekszáma a Magyar Királyság teljes területén 612 803 fő, a Magyar Királyság lakossága Horvátországgal együtt 17 318 794 fő. A zsidó diaszpóra a társadalom 3,54%-át jelentette. …

A 19. század végén erőteljessé vált a magyarországi nemzetiségi származásúak önkéntes magyarrá válása. Különösen a felemelkedő zsidó és német kisebbségek tagjai választották a magyarsághoz való asszimilálódást. Más európai országokban nem zajlott le a zsidóságnak ilyen tömeges méretű összeolvadása a többségi keresztény társadalommal, másutt erősen elkülönülő vallási és egyben etnikai kisebbség maradtak. Bár Németországban és Ausztriában már valamivel korábban megindult egy hasonló asszimilációs folyamat, ezekben az országokban a többségi társadalom gyakran igen elutasító volt, ami valamennyire továbbra is fenntartotta a zsidóság hagyományos elkülönülését. Magyarországon ezzel szemben az újonnan meginduló nagyvárosi fejlődés, a többségi társadalom befogadó hozzáállása, a modern nemzetállam megteremtését a nemzetiségek tömeges beolvadásával elképzelő hivatalos politika a zsidóság számára is lehetőséget biztosított az egyenlő társadalmi érvényesülésre és a magyar nemzethez való tartozásra. A kiegyezés után Eötvös József vallásügyi miniszter liberális reformjai között az egyik legelső a zsidók teljes egyenjogúsításáról szóló 1867-es törvény volt. ...

A 19. század végének liberális légkörében a magyarországi zsidóság körében igen sokan valóban magyarrá váltak, a nemzethez tartozónak érezték magukat. Világviszonylatban is egyedülálló jelenségként megszületett a neológ zsidó vallás. A neológ zsinagógákban magyar nyelven tartották az istentiszteleteket."

Ugorjunk picit vissza az időben: Magyarország 1541-ben, Buda elfoglalásakor elveszítette a függetlenségét. 1699-ig török, utána osztrák uralom alatt volt egészen a Monarchia 1918-as széthullásáig, amit egy a finnhez és minden más polgárháborúhoz nagyon hasonló, terrorban, horrorban bővelkedő polgárháború követett, és legvégül az ország területének kétharmadának, és a magyar nemzetiségű lakosság harmadának elvesztése. A 20,8 milliós Magyar Királyságból 7,6 milliós csonk lett. 1920-ban rendszerváltás volt, mint 1989-ben csak rendkívül véres. A nagyapám, annyit mondott róla, hogy a következő faluig (kb 7km) lógtak a hullák az út menti fákon, amikor bejöttek a fehérek. Bejöttnek mondta, mert idegenek voltak, korábban soha nem látta őket. Az akasztottakat ismerte mind.

Azt sem kéne elfeledni, hogy akkoriban, a '20-as évektől igencsak elterjedt elgondolás volt a problémák faji-, zsidókérdésként való kezelése. A mindenféle fajelméletek Amerikától (pl. Henry Ford talán az egyik leghíresebb antiszemita) Olaszországon, Németországon át Angliáig népszerűek voltak, pedig Marx már 1848-ban kiadta a Kommunista kiáltványt. Vagy talán éppen azért, éppen arra volt válasz. Az egyesülő munkások azon felismerése, hogy a szegényeknek, nyomorultaknak és kizsákmányoltaknak teljesen mindegy, milyen néphez, rasszhoz tartoznak, ha ki akarnak törni a nyomorból, össze kell fogniuk. Erre a felismerésre volt az egyik válasz a fajelmélet masszív propagálása, ami gyengécske, könnyen legyőzhető szigetekre osztja az erőket, mint korábban a vallás, aminek a hatása azonban a 19. század viszonyai között már nem bizonyult elegendőnek: az információ összehasonlíthatatlanul gyorsabban terjedt, mint a vallások fénykorában, amikor hónapokig nem volt semmi hír a külvilágról. Ezt az állapotot már a könyvnyomtatás történelemmé tette, vergődni kezdtek a vallások is.

1920 körül a problémákat az igazságtalan elosztás okozta, mint mindenkor az emberiség ismert története során. Az állam nem teljesítette a feladatát: adót szedett, de az emberek 60-85%-a mindenféle ellátás nélkül nyomorgott. Ez milliókat jelentett. Sokan erre a feszült helyzetre gondolták megoldásnak, ha egymásnak uszítják a kilátástalan nyomorgókat mielőtt azok összefognak, és nagy bajt csinálnak, amire mindenkor kiváló eszköz mindenféle vallás meg fajelmélet és más mesterségesen tákolt ellenségkép, akár focicsapat is. Talán, ha történetesen az ügyvédek 60%-a, és a nagy kereskedelmi cégek tulajdonosainak majdnem 80%-a futballista, akkor nekik lett volna rossz nagyon, meg azoknak akiknek már a nagyapja is focizott. Nem emlékszem már, melyik amerikai író csodálkozott rá, hogy a Nagy Válság idején, azok a hobók, akik az egyik nap még szakadt rongyokban éhesen támolyogtak erre-arra, a másik nap új, makulátlan ruhában tömték a fasírtot, és itták a híg sört a jól fűtött kaszárnyában, és még valamennyi zsoldot is kaptak. Mert ez történt szerte a világon. Nem a focistáké volt a nagy kereskedelmi vállalatok 80%-a. Nem ellátást adott az állam, hanem kaszárnyákat.

Johanna azt írja, a zsidóság jogainak gyengítése már 1920-ban a „numerus clausus” bevezetésével megkezdődött Magyarországon, amin még lehetne vitatkozni, hiszen a törvény azt írta elő, hogy a „magyarországi nemzetiségek és népfajok” a népességben kimutatható arányukban mehessenek állami egyetemre, ami főleg Trianon után még érthető is lenne, amikor az elvett területekről nagyszámú magyar nemzetiségű menekült érkezett az anyaországba.

Ott, ahol a lakosság 6%-a volt zsidó, minden harmadik diák, és minden második orvos, ügyvéd, újságíró, stb zsidó volt. Egy finn embernek nem kell magyarázni, milyen ez, Finnországban a finnsvédek aránya 2016-ban 5,3% volt, ha minden harmadik diák, és minden második orvos és ügyvéd finnsvéd lenne, annak igenis komoly társadalmi hatásai lennének, ahogy már annak is van, hogy a finnsvédek 3,3 szor annyi részvénnyel rendelkeznek, mint az átlag finnek, és pl a főváros környékén 17%-kal magasabb a jövedelmük, és alacsonyabb a munkanélküliség is a körükben.

A zsidó megnevezés külön nem szerepelt a numerus clausu-törvény szövegében, és semmi nem korlátozta, hogy magánúton ott tanuljon mindenki, amit meg tud fizetni. Az állam által fenntartok helyeken viszont minden nemzetiség a társadalomban kimutatható arányban vehessen részt, bár ennek a megvalósítása a gyakorlatban nehezen elképzelhető.

"A jelenkori történetírás a numerus clausus-törvényt a későbbi zsidótörvények előzményének tekinti. Kiemelve, hogy az 1920-as törvény a keresztény hitre tért zsidókat nem kereszténynek, hanem zsidónak tekinti akkor is, ha papírjaikon keresztény vallás szerepel."

Jellemző, hogy a korabeli naplókból úgy tűnik, még az érintetteknek sem volt igazán ellenvetése, a numerus clausus ellen, kellemetlen volt, hogy azonos eredményekkel nehezebb lett bejutni az egyetemekre, nyilván gyengébb eredményeket produkáló nem zsidó diákokat felvettek oda, ahová zsidót már nem, de ez még nem okozott pánikot. Nyilván furcsa volt, hogy egészen pontosan kit is tekintenek mostantól zsidónak, ám nem ez indított kikeresztelkedési hullámot, sokan megmaradtak ateistának, bár az ateizmus a Tanácsköztársaság miatt súlyosabb bélyeg volt, mint zsidónak lenni.

És ismét:
"Az egyetemi ifjúság a zsidóság térnyerésének problémáját különösen életközeliként élte meg, mivel számukra a zsidó hallgatók magas aránya mindennapos tapasztalat volt. Különösen a jogi, orvosi, műegyetemi és bölcsész karokon (30% fölött), míg a hasonló értelmiségi szakmákban 1910-ben Budapesten orvosoknál 59%, ügyvédeknél 61%, újságíróknál 48% volt a zsidók aránya."

A numerus clausus bevezetése után, 1921 és 1935 között 8-12% között volt a zsidó hallgatók száma, 1920-ban 10,4, míg a zsidók aránya a lakosságban 6% körül volt.

Ami a későbbiekben történt, arra nincsen mentség, de okai nyilván vannak. Horthy fokozatosan, mindenféle konkrét német nyomás nélkül is eljátszotta a stréber sunyi szerepét, ha odáig nem is ment el, mint mondjuk Mussolini, hódítani nem akart vagy nem mert, megelégedett azzal, amit az asztal körül összeszedegethetett: egy kis Erdéllyel, egy kis Szlovákiával, egy kis Ukrajnával, és nyilván ami még a későbbiekben jön. Ezért küldte a 2. magyar hadsereget az orosz frontra. Alibinek, hogy legyen mire hivatkoznia majd az osztozkodáskor.

Természetesen valahol érthető ez a magatartás is: a háború az háború, lehetetlen pontosan látni, mi fog történni azon túl, ami háborúkban történni szokott: eszetlen mészárlás. Hitler elérhette volna Moszkvát, a Szovjetunió összeroppanhatott volna, ha például nincsen szovjet-japán megnemtámadási szerződés, és Sztálin nem vezényelhette volna a nyugati frontra a szibériai erőket; Anglia békét köthetett volna a Német Birodalommal, s a többi. De Hitler egész végig két frontos háborút vívott, ami felőrölte Németországot. A villámháború kifejezésben benne van a villám. Semelyik villám nem tart évekig. A villámháború lényege a sakkban és a való életben is, hogy váratlanul relatíve nagy erőket kell összpontosítani egy adott területre, és az így keletkezett pillanatnyi jelentős túlerőt kell nagyon gyorsan, taktikusan kihasználni. Az első oroszországi tél után ilyesmiről már szó nem volt többé, a villámháború megállt, de Hitler nem volt hajlandó megengedni, hogy a csapatok rendesen beássák magukat, és konszolidálják a helyzetet. A normandiai partraszállás elég pontosan megmutatta, mit jelent, amikor a németek beássák maguk: néhány ezer nem igazán katonás katona is képes tartani magát a legjobban felszerelt, a légteret uraló támadóval szemben is. A keleti fal felőrölte volna a szovjeteket még a szibériai erősítéssel együtt is, minden amerikai segéllyel együtt is, de ilyen soha nem épült.

Ezért nem nagyon szoktak hadat üzenni egymásnak a modern államok, mert hadüzenet után már nehéz meglepetést okozni.

Johanna azt írja, a „gonoszságnak meg vannak az okai, indokai, ha ezek csupán kifogások és hazugságok, akkor is. Így működünk mi emberek, a gonoszságunkat mindenféle csodálatos, és szép célokkal palástolva. ... Legközelebb egy tisztességes analízist szeretnék olvasni azoknak az időknek az ideológiai és propagandavilágáról: a gazdasági számításokon és statisztikákon túl, miféle eszközökkel adták el ezeket a nagyközönségnek?”

Stirlitz elmosolyodott az orra alatt: Johanna blogja volt a legjobb analízis, csak meg kellett volna szerkeszteni. Ami 1996 és 2018 között Magyarországon történt az szinte szó szerinti ismétlése volt a száz évvel korábbi eseményeknek. A 3 millió koldus országában ismét volt annyi koldus, még több is, a másfél millió után újra kitántorgott legalább fél millió, vagy több is, és a zsidógyűlölet újra ott parázslott minden szó mögött. Stirlitz nagyon jól emlékezett még, hogy 1989-ben a választásokon az akkor vadonatúj SzDSz plakátjain már ott virított a festékszóróval fújt Dávid-csillag, néhol a zsidó szó is, pedig a legtöbben még semmit nem tudtak az új pártokról, de az utca jól tájékozott embere már „tudott dolgokat”. Aki úgy ismeri a mai Magyarországot, mint Johanna, aki a '80-as években ott tanult, az pontosan el tudja képzelni, milyen lehetett ugyanez a 3 millió koldus és néhány tucat fényes báró, gróf pompás országában; díszes, párducbőrös, csillogó-villogó díszegyenruhák, kakastollas, szuronyos puskás csendőrök kafkai (mert a felpuffadt állami bürokrácia kafkai állapotokat eredményez Finnországban is éppen úgy, mint bárhol a világon) országában, aminek pompájánál csak a nyomora volt nagyobb, és ahol a Nyugatot nyomták, és a magyar irodalom, kultúra, művészet legnagyobb, lázas korszakát élte éppen, mint egész Európa a nácik előtt, mert túléltek egy olyan háborút, amilyenre még soha nem volt példa.

Ennek a lázas, szókimondó, pimasz fiatalságnak nagy-nagy része, zsidó volt vagy sem, nem is élte túl a következőt, hát jól tette, hogy élt, amíg élhetett - tette hozzá magában Stirlitz.
A II. világháború tragédia volt a zsidóságnak, de tragédia volt minden embernek, civilnek és sorkatonának, akit érintett.

Az elkövetkező háború után, 1989-ig Magyarországon nem voltak koldusok. Most vannak megint. Az elosztás továbbra sem működik, az állam továbbra sem teljesíti a feladatát, és uszítással próbálja kezelni az emiatt keletkező gondokat. Nincsen ebben semmi új. Továbbra sincs új a nap alatt.