A pór

Stirlitz már tudta, hogy egy maréknyi öntudatra ébredt porral van dolga. Az öntudat azonban önmagában nem sokat jelent – a portól kétségtelenül óriási teljesítmény, mert a por azért csak ritkán szokott elkezdeni ugatni. Értitek: még ugatni sem, nemhogy öntudatoskodni. Az öntudatos pornak viszont már mondhatni természetes szokása az ugatás. Az öntudatos por feltételezi, hogy neki van atyja, aki természetesen maga a Teremtő, Mindenható Isten. Ja, mi sem természetesebb:

- Helló, üdvözöllek, csácsumi, én Vagyok a Mindenható Véletlen, a Teremtő Atyaúristen (ezeket frappánsan lehet cserélgetni, kevergetni ha már unni kezdi az ember. Vagy por.), te meg az öntudatra ébredt por, akit én teremtettem mindenhatóságomban. Szólíthatsz Atyámnak.

- Jó.. Kaphatnék akkor, e-egy dupla sajtburgert, közepes hasáb burgonyát, egy közepes diétás kólát, és tripla adag majonézt?

- He?

(levéltöredékek)

“(…) holnap lehet hogy
egyszerűen csak leírok néhány szót
vigyázva
nehogy meghalljam a ház előtt
haházva
bőrig alázva (…)”

*

Azt mondja pár napja X, hogy a gondolataim ellentmondanak egymásnak, pontosabban, amit most mondok, ellenkezik a pár perccel korábbiakkal – és ez így is van. Csak egyetlen dologban vagyok konzekvens, a szenvedélyességben. És ugyan, mi másra lenne jó a szenvedély, e saját halálát is örökké ketyegő bomba, ha nem éppen arra, hogy széjjelrobbantsa az áporodott rendet? Legfőképpen – mi sem természetesebb – a saját rendemet.

*

X amúgy is szeret engem elemezgetni. Érdeklem, azt mondja. Ez akkora megtiszteltetés, hogy jeges rémületemben először majdnem megütöttem érte. A hízelgés alapját szinte soha nem a bizonyosság betonja, hanem az illat foghatatlan titokzatossága adja, ráadásul, tudjuk, az igazán gyönyörű illatok bizonyos – mindenesetre, hidd el, megrendítően nagy – százalékban lóhúgyból állnak.

*

Elegem van a barbár princípiumokból: megszentelt fogaikkal széttépnek mindent, ami érték (szubjektum); elegem van a nemek fordított kincseiből, amelyek lemészárolják önnön csilingelésüket: minden férfit és nőt.

*

Vonz az éjszaka –

(a titokzatosan derengő aprócska ablakok, a kedvetlenség májfoltos egének e megindító szentjánosbogarai;

a taxik, a sötétség hatalmas rablóinak nagyvonalú pontatlánságán lakmárózó hiénák;

a locsolókocsik: a szurkos létezés fényt tukmáló, jóságos Jézusai – diktátorai).

*

(X úgy beszélt velem az előbb, mintha szerelmes lenne. Mily csodálatos érzés könyörtelenül otthagyni valakit. Minden otthagyás növeli az életerőt.
“Nincsen rád szükségem” – tudniillik ez egy igazi isten mondata, és nem az erőtlen (bár olykor kétségtelenül tetszetős) koldus-gügyögés.)

*

X, mondhatni, a barátom, és mégis, semmiből nem ért semmit (– talán az én hibám).
Számonkér – pedig nem teheti: magamat megérteni nem az én dolgom lenne, hanem az övé…

*

A pincérnő, ma, míg a B.C.-ben ültem, egyetlen villanás alatt a nemi szervét kezdte kínálgatni a szomszéd asztalnál ülőknek (elfogadták). Micsoda csodálatra méltó könnyűség! – a test halottnak hitt súlytalanságának e tökéletesen drámaiatlan, gyönyörűen barbár kihantolása;
valószínű, hogy hiába is áhítozom felé…
ez olyan lények sajátja volt és lesz is mindig, akik egészséges mértékben maradtak állatok – vagyis totálisan életrevalóak. Nem érinti őket semmiféle érzékenység.
(Az abnormalitás kőkerítésén támadt apró réseken át lesem őket, mint egy átkozott nyomorék. Mint egy isten.)

*

Aggasztó, mennyire nem kívánom senki társaságát – sem az okosakét, akik, úgy tűnik, túlságosan gyávák ahhoz, hogy ostobaságukkal szemben ne futamodjanak meg nap mint nap, sem az utcáét – amely lázasan bizonygatott mocskában éppen olyan végtelenül abszurd és görcsös és túlzó és valótlan, mint az ész tisztasága köré szerveződött szekta. Mindkettő egy demonstráció transzparenseinek harsányságát cipeli magán.

*

Emlékszem, egyszer megálltam a Károlyi kert előtt, egy használt könyveket árusító pultnál – azt kérdeztem – ki tudja már, miért –, hogy Gyurkovicstól van-e valami. Kis árusom egy pillanatra zavarba-jött, aztán, a kedvemért, cseppnyi szégyenkezéssel végigpillantott szerény könyvtárán; végül, fejét büszkén felszegve azt mondta: “Csak Gyurcsók van.”
Ó!…
Mintha csak parizert kértem volna – 10 dekát, de ő, az árus… csak 8 dekával tud szolgálni. “Jó lesz így?” – néz rám reménykedve.
(Mert ugyan mi különbség lehet a két hasonló nevű szerző között? Csupán egy univerzum, vagyis – semmiség. Mi ez a közös gy-hez és cs-hez és u-hoz képest?!
Szívesen maradtam volna még, megismerni ezt a férfit, de aztán arra gondoltam, kötelességem továbbmenni. Hiszen éppen ő adta ezt utasításba.)

*

(Tudás azért nincs, mert vannak kisebb és nagyobb könyvtárak. Az, hogy a Károlyi kert előtt nincsen ott a valaha kinyomtatott összes könyv, olyan botrány, ami egészen pontosan rávilágít, hogy a gondolat már a kezdeteknél kudarcra volt ítélve. Jó lenne ezt soha nem elfelejteni.)

*

A barát veszekedése nem más, mint a saját erőtlensége és alkotni-képtelensége felett érzett keserű tombolás.

*

Istent köpködni: hullagyalázás.

*

“elégek és most nincs
ami
segítsen
nem evilági rétről
hoztalak
nem szépen hervadó csalóka
kincsem
egész létezésem
virága vagy”

Ezt ma már tökéletesen elviselhetetlennek érzem.

*

Manapság, úgy tűnik, nincsen más út, mint összevonni az intim naplóírást és a durva lázadást – ez és csakis ez az abszurditás, ez és csakis ez a forma illik ahhoz a korhoz, amelyben nincsen Isten, és így, természetesen, nincsen ember sem.
A kor nélküli korban a hiány viharainak kell vitorlát bontani gügyögő-felsíró, csodálatosan korszerűtlen (vagyis korszerű) szavakkal. A többi: naivitás, tévedés. Hit.
Közönség egyáltalán nincs.

*

A bátorság hangyáját vadállat módjára fölfalja a gyávaság oroszlánja.

*

- Mi az?
- Semmi.
- Az jó.

(Pár másodperce elhangzott párbeszéd.)

*

Az ostoba ember bármire képes kilincset szerelni, legyen az kapu, búzamező, vagy egy cukorrépa, neki teljességgel mindegy. Archetípusa a szent.

*

K.P. úgy izzad, mint egy ló. Két sornál tovább soha nem bírom ezt az esztelenül vágtató zseniálitást. Vajon mit szólna, ha átdöfném egy lándzsával? (Tán rímbe szedné...)

*

A szép nő megveti a zsenit – és maximálisan igaza is van. Megveti, mert impotensnek látja, valakinek, aki minden magasztossága ellenére képtelen adekvát módon vonzódni hozzá. Túlfejlettségében: nyomorék.

*

(Arra gondolok, tán a zsenialitást az impotencia nemzi. Ez mindent megmagyarázna, ugyanis innen nézve érthető lenne a zseni bűzös, végtelenül gyanús különcsége, amely soha nem az igazságra kíváncsi, hanem csupán saját hatalmát akarja növelni (legalizálandó absztrakt virágaival feldíszített betegségét és impotenciáját).
Az igaz (hősies) ember színpada az ég (a semmi), és ezért néma felénk, a zsenit viszont csak a közönség és azon semmitmondó évek gyönyörű száma érdekli, amíg fennmarad (vagyis gyáva). A zseni gyógyszere az általa kiváltott érdeklődés, vagyis a tömény hülyeség. A zseni véreskezű diktátor, de szerencsére teljesen hülye.)

*

Az egyetlen elfogadható vitastílus a kijelentés (tartózkodni az érveléstől). Nem mert az ember nagyképű, hanem mert a kijelentés arroganciájával szemben gyorsabban és energikusabban tenyészik a kétkedés (az undor miatt).

*

“Aki túlságosan görcsösen ragaszkodik az utolsó szóhoz, annak végül semmije sem marad, csak maga az utolsó szó.”

Haha!

Ágyesz-bugyesz mindenkinek!

És Stirlitz elgondolkodott az íráson. Mert mire való egy írás? Egyrészt persze közöl valamit, másrészről meg néha megmarad, mint egy lenyomat egy korról. Fura olvasni a korabeli római leveleket. Rohadt fárasztó. - Gondolta Stirlitz.

De nézzük meg milyen írások, vagy filmek fognak fennmaradni Magyarországról 2007-ből. A sajtót talán hagyjuk. A Tv-t is elfelejthetnénk talán. Stirlitz nem tudott Anettkára gondolni öklendezés nélkül. Pedig megjárta a háborút. Látott egyet, s mást fiatalon. Stirlitz nem emlékezett rá, hogy meghalt-e. Nem kellett neki bemutatni az életet. Két-háromezer év múlva érdekes élmény lehet a mai sajtót böngészni... Vonnegut meghalt, kora nagy írója volt. Milyen is volt ez a kor? És milyen is volt Trója? És milyen is a világ ma? Stirlitz-et ez érdekelte. Ilyen furcsa szemüveget vett fel néha. Vodkásüvegből csinálta.

Kedves Jolán! Remélem jól vagy egészségben és életed minden tekintetében az istenek áldása kíséri minden léptedet. Én megvagyok. Anglia a legszarabb hely az egész földkerekségen. Köszönöm a pamutzoknit, amit küldtél, elkél errefelé, hidd el nekem. Nem tudom, kinek jutott eszébe elfoglalni ezt a helyet, de nem volt normális, az biztos. Nem Cézár volt, azt tudom. - Mert Rómában tudták, hogy a Föld kerek. Egyes agyas lények kiszámolták ezt a marhaságot, és tényként elfogadták. Kerek és passz. Ettől még az ember megmaradhat a naposabbik felén, távol ezektől a szőrös, hányásszagú vadaktól. Otthon. Az más kérdés, hogy otthon egy percig nem volt béke. Itt azért nyugodtabb, itt a hűvösön, bár esik... Esik.

Nem lehet elkószálni a városból... Hát hova? Esik a rohadt életbe!

Stirlitz kibámult az esőbe. New York New York. - mondta. Keményen, németesen pergette a betűket. Itt ül New York-ban, a világ másik felén, a nagybetűs életben, egy zuhogó esőben tocsogó, büdös, szmogos, saját gázában fuldokló városban, egy csomó hangya között. Rohadt sok van belőlük Rohadt sok szemét veszi őket körül.. És mintha direkt csinálnák, néha még rádupláznak a genyóságban. Honnan van ennyi gyűlölet az emberekben? Stirlitz tudta: ha túl sok egeret raksz túl kicsi helyre az egerek agresszívek lesznek. Egy idő után kialakul a kannibalizmus. Stirlitz nem volt mai gyerek, ő még bottal tanulta a történelmet. Kétszázmilliárd nap világában van esély sok mindenre. És ez csak a mi szűkebb környezetünk. Munka van - emlékeztette magát. New York, feladat. Feladat. Nyomozni nem kell, minden anyagot megkaptál, gyerünk. Nade miért vállal el egy nyugdíjas Stirlitz egy feladatot. New York-ban? Szerelemből. Mi másból. Szerelemből egyértelműen. Milyen csajba? Miii-e-ee-n csajba? Hát egy olyan csajosba. Nem volt rajta semmi különös. Egyesek szerint kicsit bandzsított. Mások szerint direkt csinálta. Stirlitz szerint egy csirkeólban élt.

Stirlitz soha sem járt New Yorkban. És nem is fog.

- Kér még kávét?

- Mi? Tessék? Ja nem, köszönöm fizetnék, kérem... - tipikus európai. Turista. Mit keres itt egy turista? Stirlitz sem értette.
Fizetett.

Stirlitz és a Majomemberek

Stirlitz még nagyon korainak érezte a reggelt. Újságot olvasott online a KV-hoz. TWA-t is. TWA pedig elgondolkodtatta: mit tesz az emberrel a népszerűség, az idő, a szorgalom. W egy-egy bejegyzése legalább 300 hozzászólást szül, ez pedig Magyarországon talán rekord. Ez igen! Az Index főgyepmestere villámgyorsan és jó érzékkel ismerte fel W-ben az aranybányát, a banán ízű aranydokszát. Szép dolog ez. Ugyanakkor, ha meghallgatjuk, hogy miket mond, az már nem is annyira szép. A régi kamaszosan nagyszájú kötekvőből igazi celebfasz lett. Termék. A jópofa csávó, a mi kis faszfej W-nk, közös kincsünk, ki mívvel anyázik az anyázók anyázó országában (anyáink anyázóinak anyázóit anyázók anyázó országa). Bár nem értünk vele egyet, de hallgatjuk és hazai. Jópofa, fékezett habzású, gazdaságos gangxta sóder, és az a mitnynákos húsvéti zsemlyészacsizás igenis fasza volt! Telibehegyibe! W feldobja a bunkeri hétköznapokat, had mondja!
De máma W-nk TV-s vitaműsorban arról elmélkedik, lenyomja-e az online média a papírsajtót, és erről kő nekünk olvasni...
Naná, hogy lenyomja! Naja, mondd már...
Stirlitz még tudta, hogy a sajtó nyomta le az irodalmat. A sajtó, ami szófosás, leértékelte a gondolatokat. Mert hiszen egy-egy épkézláb gondolat kiötlésére idő kell; sőt általában a gondolatokat nem lehet kiötölni, hanem jönnek maguktól, ha jöhetnek, azokat kikölteni kell. Ricsajban nem jönnek. Ricsajban nem lehet költeni. A sajtó ricsaj, bazmeg. Nem gondolat, hanem szlogen. Özön. Most meg az elektronikus sajtó lenyomja a nyomtatottat, hát bumm..., hátésakkormivanbazmeg? Stirlitz kezdett frászt kapni attól a hányinger önajnározástól, ami egy ideje már beindult az Indexen, hogy hát mi vagyunk a sajtó, bazmeg, mi vagyunk az újságírás bazmeg, minket be kell engedni mindenhova, nekünk válaszolni kell, ha kérdezünk, mi vagyunk az igazság és a szabadság záloga, minket nem lehet megkerülni, minket nem lehet figyelmen kívül hagyni, meg ilyesmi: bla-bla-bla. A múltkor, amikor Stirlitz rájött, hogy ezt a szöveget a Velvet nevezetű bulvármellékesen olvassa, lehányta a monitort. Tényleg odahányt. A hányásról tudni kell, hogy soha nem sunnyog, sugárban jön, ha jönnie kell.

Stirlitz már tudta, hogy W-nek ideje lenne megházasodnia, mielőtt annyira belelendül a munkába, hogy minden értékét elveszíti, és ráadásnak sorvadt sodrásával kimossa még az aranyport is a part menti iszapból, amit ő rakott a kibetonozott mederbe. W megmondja, hogy nem tudunk segíteni Afrikán. Már itt tart. Egy kibaszott metropolisznyi ország népszerű bloggere a szemünk láttára oktatja ki a világot. Szerencsére Stirlitz tudta, hogy nem erről van szó. Stirlitz tudta, hogy W talált a fiókban egy digitális fecnit valamelyik izzasztóan unalmas, nyögdécselős vitaműsortól, vagy fesztiváltól másnapos reggeléről odaszáradva, kicsit megdörgölte, meggyúrta, megtördelte: legyen eleje, legyen vége ahogy a többinek is. Az se baj, ha nem túl frappáns, olyan W-s lesz akkor is, meg holnap már itt a holnapi, ki nem szarja le? Az az 50-100 állandó hozzászóló ellesz vele (megeszik ezt a városi népek). Mindenképpen.
Mittudomén, de hát bazmeg...
Stirlitz csak ritkán bazmegolt. De most már igen. A hányás visszavonhatatlanul ott savanygott a torkában.

„A symposium olyan, mint a konferencia, csak még annál eggyel sznobabb. Az s meg az ypszilon a Symphoniából se csinált rendes cigit.” - ezt az aljasul gyenge poént... hát ebből még a TWA™ védjegy sem csinál elviselhetőt. Stirlitz már tudta, hogy TWA™ cikkeit többé nem TWA írja. TWA™ team lett, az Index rovata... Ez abból is világosan látszik, hogy megjelent az oly jól ismert bannerhely a szöveg kellős közepén... Mire ugyan azt is lehet/illik mondani, hogy naná, majd fizetőssé teszem a tartalmat, és persze egyáltalán nem erről van szó: a Tartalom Kellős Közepébe Belebaszott Óriásméretű Reklám-ért (TKKBÓR) nagyságrendekkel többet lehet elkérni, mint az oldal szélén, alján, itt-ott elviselhetően beillesztett kulturált hirdetésekért. Stirlitz remélte, hogy W megnősül, vagy megházasul, és lenyugszik, esetleg elkülönül a TWA™ Művektől és ismét Árpi lesz, a közvetlen seggfej, aki néha érdekes volt, néha kifejezetten briliáns. Stirlitz azon baszta fel az agyát, hogy akik pikápos-fuxos bunkókról regélnek, egyszerűen lehahuzdják, hogy ők a kultúra majomemberei, a műveltség fukszos tahói. Stirlitznek ez volt a durva. Ettől hányta telibe a monitort, ha eddig nem lett volna világos.

Kicsi ember áll, néz, és repesd

NA, végre megjött, itt volt a a Tél. Elég sokáig váratott magára, de ezen a napon Stirlitz ahogy megállt a ház előtt az öl fával, végre megérezte az illatát. Semmivel össze nem keverhető illat volt ez, és most, mikor ismét megérezte, azonnal felismerte, és valami érthetetlen otthonias érzés áradt el benne. A friss tél illata volt. Fagyott, néma éjszakák illata, amikor csak a hó neszez, meg a szél, de minden élet elbújik valahová. A végtelenség illata. A véges emberben. Nyoma sem volt a nyári vigasságnak, fény és meleg táncának, a színeknek, a napnak a ragyogásnak. Sötét komor tél volt, éjszaka is,de az ég tiszta, mert a szél már a havat hozta, ami majd megmarad. Stirlitz nem fázott, sőt boldog volt. Semmit nem szeretett jobban, mint szembenézni az elemekkel, szemmel látni a világot, a hatalmas katlant, melyben mérhetetlen erők kavarognak. Kicsi ember áll, néz, és repesd.

Eszébe jutott az a karácsony, talán az egyetlen, amit Tatjánával és a két gyerekkel együtt töltöttek. (Talán volt még egy, kellett, hogy legyen...) A legkisebb még nem volt két hetes. Soha nem felejtette el a gyermekszemeket, amik félig vakon vizsgálgatják az arcokat, a környezetet: nicsak, ki ez? Vajon mi jót kínál nekem?
És akkor Stirlitz megértette, hogy Tatjána az illúziót ölte meg. Az abban való hitet, hogy létezik az a nő, akivel kamaszkora óta álmodott, akinek létét olyan biztosan tudta bent, magában. Stirlitz már tudta, ha létezik az a nő, semmiképpen nem lehet emberi lény, és tudta, hogy Tatjánával együtt elmúltak a gyerekek is, a család, minden. Stirlitz így kegyetlenül meztelennek látta az embereket, mint repülőgépről a városi forgalmat, ami már rég nem kalandokat, ígért, de csupán fortyogó bámész tömeggel, utálatos ólmozott hangyákkal, ideges birkákkal volt képes szolgálni. Az éleslátásért fizetnie kellett. Sokat. Gyakran a frissen befalt reggelivel.

MXO*Kurt Vonnegut - Magazinszerzői pályafutásom utózöngéje

„Kezdőkorombanx akadtak még magazinok, amelyek a magamfajta orangutánok idétlen irományát is publikálták. Más magazinoknál, becsületükre legyen mondva, még gumikesztyűben sem nyúltak volna a dolgaimhoz. Nem voltam megsértve, nem is szégyelltem magam. Megértettem őket. Szerény voltam, ha egyebet nem is lehet a javamra írni. Eszembe jut a régi karikatúra. Azt mondja rajta a pszichiáter a páciensének: „Magának nincs kisebbrendűségé komplexusa. Maga valóban kisebbrendű." Ha viszont a páciensnek tellett pszichiáterre, csak megélt valahogy, még ha valóban kisebbrendű is volt. Velem ugyanez lehetett a helyzet, amit az is bizonyít, hogy valamicskét feljavultam.

A népszerű magazinoknak köszönhetően beletanultam a regényírásba. Manapság kizárt, hogy az irodalmi ipari tanulónak még fizetést is adjanak, mit sem törődve teljesítménye színvonalával. Alkalmat kaptam tehát arra, hogy megismerjem önmagamat. Azoknak, akik öntudatos irodalmi orgánumok részére alkottak, a tehetségüktől és kifinomultságuktól eltekintve is volt egy előnyük: már tisztában voltak képességeikkel és önmagukkal.

Manapság sokkal több amerikai kerekedik fel erre az önmegismerő utazásra, úgy, mint egykor én. írnak ahogy tudnak, utánuk a vízözön. Húsz éve adok elő egyetemeken. Számos egyetemnek azóta már van saját külön bejáratú írója és persze íróképző szemináriuma. Amikor felmondtam a General Electricnél, hogy író lehessek, összesen még csak két ilyen tanfolyam akadt, egy az Iowai Egyetemen, egy másik pedig a Stanfordon. Az utóbbi egyetem hallgatója a mostani elnököm lánya.

Ha tekintetbe vesszük, hogy novellák írásából többé nem lehet megélni, és hogy egy regénynek minimális az esélye a sikerre, az íróképző szemináriumokat akár szélhámosságnak is felfoghatnánk. Ki akarna gyógyszerésznek kitanulni, ha nincsenek gyógyszertárak? Most már mindegy, mert maguk az egyetemi hallgatók követelték ki, hogy legyenek íróképző szemináriumok. A vietnami háború éveiben annyi minden egyebet is kiköveteltek a diákok. Szenvedélyesen és zavarosan.

Amit az egyetemi hallgatók követeltek és meg is kaptak, és amit ma már az ő gyerekeik is megkapnak, az önmegvalósítás olcsó módja.

Dőlt betűkkel írtam, hogy olcsó, mert egy mozifilm, vagy egy televízióműsor elkészítése tenger pénzbe kerül. Arról nem is szólva, hogy e sárteke salakjával kell hozzá alkut kötni.

Egyetemi, sőt különböző városi újságok, heti- és havilapok persze ma is közölnek novellát, de honoráriumot nem fizetnek érte. Hát aztán! Nem művészettel kell pénzt keresni. A művészet arra kell, hogy általa lélekben gyarapodjunk.

Bon voyage.”

385. o.

*Max Otto...

Nincs más

- Szóval négyszer? Az a legrosszabb.

Stirlitz idegesnek tűnt, de valójában cseppet sem volt az. Játszott, vagy legalábbis közelebb álltak a gondolatai egy piros pöttyös labda képéhez mint egy baltáéhoz.

- Lehetett volna százszor is. Keveset vagy itthon. Az jobb lett volna? Ha százszor?
- Sokkal jobb.
- Miért?
- Azért, drága kis szűzmáriám, mert a 100 nem egy reális szám. A négy viszont kurva reális. A négynek szúrós fasszaga van, a 100-ról viszont legfeljebb csak a kígyóbőr pénztárcám jut eszembe. Neked szúros fasszagod van. Adjad a telefont.
- Te tényleg nem vagy normális...
- Add már.
- Kit hívsz?
- Téged, természetesen. Ki mást hívnék? Kicseng.
- Komolyan megijesztesz... Kérlek, nyugodj meg.
- Én nyugodt vagyok, szívem, mint még soha. Előbb-utóbb találkoznunk kellett. Tudtad te is.

Luana

Ahogy kilépett a szűk kis utcára, szájában cigarettával, és meglátta a hirtelen fellobbanó gyufa lángját a szemközti ház vaksi falain, Stirlitzben valami egészen komoly undor jelent meg. Gyűlölt egyedül dohányozni. Talán mert a cigaretta csábosan riszáló csinos füstcsíkja Luanát, a híres sztriptíztáncosnőt juttatta eszébe. Drága, gyönyörű Luana...
Ez a végül menthetetlenül az őrületbe hulló nő, utolsó éveiben, még órákkal a zárás után is úgy vonaglott és csábított az üres bár színpadán, mintha legalábbis ezren figyelték volna. Minden nap. Senki nem tudta, mi a baja, de nem is nagyon érdeklődtek. Hadd csinálja. Egy idő után már fizetést sem kért. Esténként, mikor a bárt már elhagyta a legszorgalmasabb takarító is, Luana tovább táncolt, miközben már végérvényesen csakis önmagukra kíváncsi, csodálatos szemei tehetetlenül forogtak szűk kis gödreikben. Stirlitz tudta, mi történik, és gyűlölte magát ezért.
Luana azóta persze tök halott, a helyére pedig új, úgynevezett normális táncosnőket vettek fel. Stirlitz azóta nem látogatja a helyet.
Luana volt az egyetlen érdekes nő, akit valaha ismert, és az egyetlen, akivel kezdeni tudott volna valamit.
Persze Luanának most már nincsen szüksége senkire.

*

Stirlitzet nagyjából két éve kezdte el roppantul zavarni, hogy mikor egyedül van, képtelen a mozdulatot, amivel a dohányrudacskát a szájához emeli, az őt megillető egyszerűséggel, súlytalansággal végrehajtani: hol túl keményre, hol túl alázatosra sikeredett a dolog, de sohasem kellően szikárra és célratörőre. Mintha nem hitt volna az egyedüllét létezésében. Ez a gondolat kétségbeejtette.
Stirlitz magányában legszívesebben lecsavarta volna magát, mint egy villanykörtét.
Kinek szól a műsor?

“Még a végén valami kibaszott hívő leszek” – dörögte maga elé keserűen, miközben egy évtizedek alatt tökéletesített filigrán és tűpontos köpéssel leborotválta a gyufaszál tetejéről a már amúgy is döglődő lángot. Luana őrült szemeinek égszínkék titka jutott eszébe, egy pillanatra elmerengett - de aztán elszégyellte magát, és zavarában hatalmasat öklözött a májfoltos házfalba.

...Stirlitz, fejét az ég felé irányítva érdeklődve figyelte, hogy a vakolat valamiért a hetedikről indult meg: előbb olyan volt, mint valami ébredező, bámészkodásra csábító és leheletfinom álombéli hóesés, szitált és szinte símogatott.
Aztán meg kurva kemény lett, mint egy hegyomlás.

Makszim Makszimovics Heller

- Mit álmodtál? - kíváncsiskodik folyton a feleségem.
- Magamról.
- Nyöszörögtél.
- Az anyámról.
- Még mindig?
- Te is fogsz.
- Máris álmodom róla. Amióta csak ízületi gyulladást kapott. Összezsugorodtak az ujjai. Sose fognak elmúlni? Ezek az álmok?
- Nálam sem múltak el.
- Én is ízületi gyulladást fogok kapni?
- Meg én is.
- Remélem, nem megy a gerincemre. Nem szeretnék derékban öszszegörnyedni.
- Gyere, keféljünk.
- Nincs kedvem. Fönn vannak a gyerekek.
...
-Miről álmodtál az éjjel? - érdeklődik a feleségem, miközben reggelit készít.
- Derekről.
- Nevettél álmodban.
- Rólad. Azt álmodtam, hogy egy másik férfival keféltél.
- Nevettél.
- Vicces voltál. Egy nagy fekete négerrel. Megmarkoltad a farkamat. Szeretem azokat a lányokat, akik megmarkolják a farkamat.
- Megmarkoljam most?
- Mennem kell dolgozni. Estére csinálj vacsorát.
- Rémes álmom volt.
- Sírtál.
- Az álmodban?
- A tiédben.
- Miért nem ébresztettél fel? Azt álmodtam, hogy sírok, és nem bírom abbahagyni.
- El voltam foglalva a magam álmával. Lehet, hogy ugyanaz az álom volt. Nem azt álmodtad az éjjel, hogy keféltél egy nagy fekete niggerrel?
- Nincs nekem arra szükségem. Megkapok én tőled mindent, ami csak nekem kell.
- Azt hiszem, ez a kis rüfke tényleg ellopkodja az egyik kocsinkat. Az este, amikor a gyerek a vacsoránál elkezdett mondani valamit, nagyon csúnyán nézett rá.
- Meg fogom kérdezni.
- Be fogom húzni a csőbe. Csinálj estére vacsorát. Szeretem csőbe húzni.
- Sokat jársz haza mostanában, annyi szent.
- Na és akkor?
- Örülök neki. Nem akartam ezzel semmi rosszat mondani.
- Én se.
- És semmi szükség rá, hogy kiabálj.
- Nem kiabálok. Nem látom be, miért ne emelhetném föl néha-néha a hangomat anélkül, hogy kiabálással vádoljanak. Mindenki más megteszi. Te is. Nem tudom, mitől vagy olyan ingerült.
...>

Stirlitz azonnal levágta, hogy képtelen visszaemlékezni, mikor készített Tatjana reggelit. 

Stirlitz és a Kusza Gondolatok !

Az öregedéstől és a feleslegessé válástól jobban félt mint a májzsugortól.

Ezért vacsora után beugrott a sarki kismocsokba-ahogy tatjána híítta- és gyors egymásutánban bevágott 3 vodkát. Mint rendszerint ez megnyugtatta, de egyszersmint be is indította.
Fodgadkozott magában hogy csak egy……de megint elkapta a gépszíj.

Világ életében „egyedül”dolgozott.

A feleslegessé válás ?

Sokat gondolkodott mit kellett volna máshogy csinálni . Vagy most hogyan tovább. Fiatalos hatvanas volt, lehet hogy még él vagy húsz évet és nem akart már semmit.

Érdektelenség?

Azon elmélkedett miért jutott ide. Ebbe a szibériai kis faluba ahol bár befogadták, de mindig úgy néztek rá, mint egy furcsa bogárra. Igaz nem sokat beszélt magáról. Igyekezett a távolságott tartani, nem nagyon bizalmaskodott senkivel.
Stirlitz ismerte az embereket- vagy csak evvel áltatta magát.

Stirlitz hitt a sorsszerűségben.

Minden találkozás egy figyelmeztető jel . Nem nagyon olvasott ilyen könyveket de egyre jobban erősödött benne az érzés . Az érzés hogy jónak és a rossznak is meg van a helye az életben. A jót nem kell magyarázni, a rossz pedig mindig megmutat egy irányt hogy merre nem kéne menni vagy segít a jobbá válásban.

Gyakorlati embernek hitte magát de úgylátszik az öregedés kihozta belőle a filozófiai hajlamot is. Minek kellett ezt végigcsinálnom ? A háborúra gondolt ahol egy- egy csatát elvesztett, de az egészet végülis megnyerte. Akkor miért nem kap megbecsülést. Miért száműzték ide az Isten hátamögé. Ha le kellett fülelnie egy kettős ügynököt aki veszélyt jelentett a Pártra azt tudta miért kell megtenni.

Stirlitz a nagyobb összefüggéseket valahogy nem tudta átlátni.

Van-e az embernek született szerepe , vagy csak az amit a portársak rá osztanak. Annyira belefáradt hogy már semmi sem érdekelte. Mindig ugyanazokat a köröket járták gondolatai és nem tudta kizökkenteni őket medrükből. Mindig vissza jutott az első kérdéshez.

MIT KERSEK ITT ?

Nem szibériára gondolt hanem erre a halmazállapotra amiben létezünk.

És itt elfáradt Stirlitz és abbahagyta az írást mára.

UPDATE:

A ma, majd tíz évig tartott..