Huszonnégy

Határozottan formás egy csaj - gondolta Strirlitz a pult felől közelgő lányt figyelve. Stirlitz nem akart most ide zsernyákokat, így lemondott a mahorkáról, forró kávé lett helyette (mármint amit a jenkik kávé helyett osztanak: jó esetben egyezik a hőmérséklete), miután magasabb szintre emelték a társalgást. A lánynak volt valami elintézni valója, Stirlitz meg újabb keserves kísérletet tett, hogy kortyoljon abból a izéból, ami a bögréjében volt, de hát egyrészt cigi nélkül nem megy, a vodkát meg ilyen szarral nem hígította, így megigazította a ballonját, és elgondolkodott rajta, hogy kicsit véres, kicsit falas, meg csatornás öltözete jóval kevésbé zavarta itt az embereket, mint az ha rágyújtott volna, vagy vodkát tölt a bögréjébe. Nev-Jork. Nev-Jork kemény. Hígította hát az agyát, felpillantott a TV-re, és azonnal több vezető márkájú... ööö... izéval megismerkedett, amire a következő pillanatban sem volt szüksége, aztán elkapott egy híradót.

Stirlitz elnézte a löttyedt-seggű G.I. Joe-kat, akik kövérek voltak, mint a disznók, jól tápláltan, tökig csúcstechnológiába öltözve járőröztek halottsovány, fegyvertelen emberek között, hogy megállítsák a terroristákat, a kommunistákat, vagy akárkit, akire azt mondják nekik meg kell állítani őket. Nagyon megváltozott a háború módszertana, vagy az akkor és most a háborúba vezényelt alakulatok álltak roppant messze egymástól. A lényeg azonban nem változott: a világ minden dolgai között a hadsereg a legocsmányabb hely - gondolta Stirlitz. Ha fogást talál rajtad, megcsonkít, megfarag és ölni fogsz ok nélkül. Embert is. Bármit. Manapság persze egyre távolabbról lehet ölni, és ez a távolság idővel még messzebbre kerül, mert az emberölés azért mégis csak rombolja a szellemet.


Norman Mailer a Meztelenek és holtakban elég egyértelműen fogalmaz:
„Hatodik nap: 347 japán - 1 amerikai.
Kilencedik nap: 502 japán - 4 amerikai.” Olyan ismerős - gondolta Stirlitz.
Valahogy a foglyok ejtése nem volt a jenkik legerősebb oldala akkoriban sem, ez betudható talán a kispolgár, a kereskedő gyávaságának is, meg a kiképzésüknek is - gondolta Stirlitz. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy beleszerettek ebbe a taktikába, 2007-ig valamivel kevesebb, mint négyezer amerikai katona, és valamivel több, mint egymillió civil halt meg Irakban. De Vietnámban sem kímélték a civileket, valójában az Egyesült Államok Hadserege soha nem kímélte a civileket, talán a sajátjait sem. Ha már betehették a lábukat valahova, kegyetlenül lemészároltak mindenkit a G. I. Joe-k. Válogatás nélkül.
Nincs ebben semmi új. Valójában az újdonság ott van, hogy a II. Világháborúból hazatérő katonák, lélekben megnyomorított emberek azért elég alaposan kielemezték, és dokumentálták is a dolgot, és nem is lehetett az asztal alá söpörni az ügyet, mert sokan voltak. Ez persze cseppet sem gátolta a jenkiket a koreai, a vietnami, vagy egyáltalán egyetlen háború kirobbantásában sem, miközben az 1948-ban huszonöt éves emberek megöregedtek és meghaltak sorban.

- 1948-ban jóval idősebb voltam, mint huszonöt - gondolta Stirlitz.

Amit Stirlitz még 2008-ban is fontosnak tartott, az a halál eljövetelének módszere, amit ezeknél az embereknél kevesen ismertek jobban, kevesen láttak többet. Az pedig annyi, hogy az ember nem is tudja, honnan jött, még az is sokáig tart, mire megérti, mi történt valójában, mi lelte, legyen szó rákról, vagy golyóról, késről, mindegy. Aztán az ember ragaszkodik és remél, és talán utolsó gondolata az, hogy szeretett volna még élni... - gondolta Stirlitz. Csakhogy ez már senkit nem érdekel többé.
És Stirlitz ebben az esetben határozottan cinikus volt, Gliv Blaas ezért megrovóan fordította felé az arcát, melyen haloványan felizzott a mi világunk spirálja.

Gliv Blaas egy másik világból jött, másik világot ismert, de a történet valahogy roppantul ismerős volt számára is: ha azt akarod, hogy az ember öljön, akkor nyomorultak közül kell válogatnod, és akkor nyomorultak is kellenek. Sok reménytelen, kiszolgáltatott, nyomorult, aki hisz, vagy nem hisz, de kénytelen megtenni, amit akarsz tőle, erős ketrec kell, és bénító mérgek. A világ hiábavaló, és az élet azért rövid, mert csak így képes fennmaradni a hiábavalóságban, aminek tudása pusztító erejű. Stirlitz tudta, és kuncogott, Gliv Blaas tudta, és felizzott arcán a mi terünk képe. Akik odatették a képet, azok is tudták, csak számukra mérhetetlenül ősi volt ez a tudás. Aki Gliv Blaas arcára útitervet készítettek saját magának - haza, nagyjából a Nagy Bumm! után egy milliárd évvel már csillagközi repültek, ha lehet ezt így mondani. Lehetni lehetne, de nem sok értelme lenne, ugyanis egy olyan valóság lakosairól van szó, mely nem határos a miénkkel, párhuzamos vele. De erről majd később.

- Mond csak, hány éves vagy te tulajdonképpen? - kérdezte a lánytól amikor az asztalhoz ért.
- Egy csillagharcosnál az ilyesmi bonyolult egy kicsit... hipertér, féregjárat, ilyenek...
- Vagyis?
- Lényegében még sokáig meg sem születek... de aztán meg sokáig nem élek.
- Tehát?
- Huszonnégy. Hoztam neked szivart.