Stirlitz még ismerte az írni-olvasni nem tudó, baromi életbe rokkant embereket, akik számára a rossz termés az éhhalált jelentette, és egyetlen nyárvégi vihar elvitte a jó termést. Gliv Blaås soha nem látott ilyet, arról sem tudott, hogy moszatnál, gombánál összetettebb élőlényből is lehet táplálékot készíteni. A mekikaját egyikük sem bírta, meg a Kentucky Szárazcsirkeszárnyat sem. A lények, akik Gliv Blaås arcára írták az utat a mi valóságunkba, már a fizikai létezésről is csak közös emlékezetükből tudtak. Lemondtak róla régen. Túl egyszerű, túl kegyetlen volt a számukra, túl korlátozott, túl nagy pazarlás, de közös emlékezetükben elmerülve újra és újra megtapasztalhatták az élményt, amit valaha nyújtott.
Talán emlékeztek még rá, hogy a Földön volt egy időszak, amikor az egyik ember úgy bánhatott a másikkal, mintha az nem is ember lett volna, hanem gép. A lények, akik Gliv Blaås arcára festették a térképeket a mi világunkba, bármikor felidézhették ezt az időszakot maguknak közös tudatokból, amikor kedvük volt hozzá.
Stirlitz csak elképzelni tudta, ő csupán a varsói gettót ismerte meg a krakkóit meg a Gulágot. Soha nem járt az Abu Gébi börtönben. Soha nem volt olyan naiv, hogy azt képzelje, képes lehet megbüntetni azokat, aki ezekért felelősek voltak.
Stirlitz rövidecske dalocskát dúdolgatott:
A társadalom, aminek vesztesei vannak, vesztesek társadalma.
(ennyi volt a refrén is egyben)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése