Huszonöt

Stirlitz (született 1814. május 30., Prjamuhino, Tveri terület, Oroszország, jelenleg blogol) még ismerte az írni-olvasni nem tudó, baromi életbe rokkant embereket, akik számára a rossz termés az éhhalált jelentette, és egyetlen nyárvégi vihar elvitte a jó termést. Gliv Blaas soha nem látott ilyet, arról sem tudott, hogy moszatnál, gombánál összetettebb élőlényből is lehet táplálékot készíteni. A mekikaját egyikük sem bírta, meg a kentucky szárazcsirkeszárnyat pikkáns szószban sem. A lények, akik GlivBlaas arcára írták az utat a mi valóságunkba, már a fizikai létezésről is csak közös emlékezetükből tudtak. Lemondtak róla régen. Túl egyszerű, túl kegyetlen volt a számukra, túl korlátozott, túl nagy pazarlás, de közös emlékezetükben elmerülve újra és újra megtapasztalhatták az élményt, amit valaha nyújtott.

Talán emlékeztek még rá, hogy a Földön volt egy időszak, amikor az egyik ember úgy bánhatott a másikkal, mintha az nem is ember lett volna, hanem beszélő gép. A lények, akik Gliv Blaas arcára festették a térképeket a mi világunkba, bármikor felidézhették ezt az időszakot maguknak közös tudatokból, amikor kedvük volt hozzá.

Stirlitz csak elképzelni tudta, ő csupán a varsói gettót ismerte, a krakkóit meg a Gulagot. Soha nem járt az abu gréb-i börtönben. Soha nem volt olyan naiv, hogy azt képzelje, képes lehet megbüntetni azokat, aki ezekért felelősek voltak. Néha megfordult a fejében, hogy istent kéne megbüntetni, de olyankor nagyon fel volt dúlva a tapasztalatai miatt. Istennek először is léteznie kell, hogy az ember megbüntethesse.

Stirlitz rövidecske dalocskát dúdolgatott:
A társadalom, aminek vesztesei vannak, vesztesek társadalma.
(ennyi volt a refrén is egyben)