Öregszünk

Az öregedés az öngyilkosság legkegyetlenebb formája - biztatta magát Stirlitz, és ruganyosan elkapta a fejét egy skuló elől. Esküszöm, úgy-kapta-el, nem csak véletlenül megrándult a nyaka! A golyó a falba csapódott mindenfélével telefröcskölte Stirlitz ballonját, amit szabó készített remekbe csakúgy, mint minden más ruhadarabját. Ezt még az SS-nél szokta meg, akkoriban úgy illett. A másikkal már nem volt ekkora szerencséje, az tisztán mellbe kapta, hogy véreset köpött, de az adrenalin eltorzította a fájdalmat, vagy nem is engedte jönni, kihagyta azt a a kört, ez most mindegy.
Stirlitz hatalmas ütést érzett a mellkasán, a mellény legjobb tudása szerint eloszlatta az energiát mindenfelé, Stirlitz pedig igyekezett repülés közben irányt változtatni. Ez ilyen ösztönös mozdulat, a háború alatt rögzült benne, hogy időnként ösztönösen kavarja a képet. Így aztán a golyók mint az esőcseppek, egy tőle viszonylag távoli tócsában koppantak, feltépve a padlót. Tyüh, ez meleg volt...! Disznóság ilyen fegyvereket gyártani – gondolta Stirlitz. Kemény hely ez a Nev-Jork. Kemény hely ez a kocsma - hol is van? Ismerősnek nem fogja ajánlani. Kemény hely ez a lépcső. Így hát feltápászkodott.
Kettőt a falba eresztett, és úgy látszik, a rájuk záporozó vakolat úgy meglepte a fickókat, hogy még akkor is csak hunyorogtak, és port köptek, mint egy fordítva bekapcsolt porszívó, amikor Stirlitz lövései közvetlen közelről az arcukba csapódtak. Zord környezet. Nem Szibéria... Szibéria az anyaöl, az éden. Leszámítva azt a sok dög szúnyogot, hogy nyáron azt eszik az ember reggelire, ebédre... - minden lélegzetvételre.
Azt mondják, egy átlagos városlakó életében 10 db pókot nyel le. Egy átlagos szibériai tízmilliárd szúnyogot desszertnek - gondolta Stirlitz -, de valójában Nev-Jork a kemény. Pedig tele van zsaruval, meg nulltoleranciával (meg egy valag pénzzel, meg egy valag csóringerrel, aki ott kénytelen élni - nem Szibéria...). Új tárat tolt a stukkerbe, pufók kis 9 mm-es ágyúgolyókkal töltve fel, ezt meg majd megtölti később, most jobb lenne kicsit odébb mennie. Távolabb. Le a föld alá, mondjuk, szeretett volna egy csatornát...

Szerette volna tudni, most éppen ki ellen harcol itt ő, Nev-Jorkban?
A Megsemmisülés volt a nyomában.
Ez ütötte meg hirtelen. Ez volt az igazság. A Megsemmisülés személyesen.
- A Pokolba is! - gondolta Stirlitz. Ez kemény. Ja ős-kemény, beteg, zsivány. Komótosan megtöltötte a tárat, és odatolta a többi mellé.
Vajon volt-e elég lőszere, hogy a Megsemmisülést térdre kényszerítse? Fogalma sem volt. Jól jött volna még egy lézerkard... Kettő.
Lent volt a csatornában. Ez volt a három, és ez így nem is nézett ki rosszul. Fogytán volt a Mahorkája, ettől viszont kevés híján sikoltozni kezdett. Ez is az adrenalintól volt. Laposüveg elő, az rendbe tesz ilyenkor, bár jobban fogy rá a Mahorka. Ördögi dög kör. De hát ez egy pokoli játszma. Stirlitz tudta, hogy egy az egyben tehetetlenek egymással, mármint ő és a Megsemmisülés, mindketten a bűvös hat órát keresik a másik seggében, pont. Tyű, de jó vodka! Kaparós-égetős, azannya! Azonnal mennyei mosoly szédült az arcára.
Elgondolkodott, hogy utántöltse-e a laposüveget, ahogy rendes gazdától illik, és utántöltötte, de a félliterest már nem volt mivel utántölteni, így lehajtotta, ami az alján lötyögött, hogy ne törjön az ital. Az üres üveg meg jó lehet még molotovnak, vagy utántölti majd, amikor vesz Mahorkát.
Da, - valahogy így, precíz tervezés.
Körülnézett a csatornában, bár igazából semmit nem látott. Valami fények pislákoltak itt-ott ugyan, de ettől maximum színes korongok, meg csíkok lepték el az ember látóterét, nem látás. Az valahol épp az ellenkező irányban volt. Stirlitz csobogva surrant a néhol térdig érő csatakban, de fürgeségét tulajdonképpen csak más katonák tudták volna értékelni, külső szemlélő számára a mozgása épp oly természetesnek tűnt volna a vaksötétben, mint egy akrobatáé a porondon. De egy katona pontosan érzékelte volna, hogy Stirlitz árnya soha nem hagy biztos célpontot, soha nem marad egy helyen annyi ideig, hogy az ember bevállalná a lövést, mindig valami másnak az árnyékában áll meg. Groteszk tánc volt ez, attól volt groteszk, hogy nem tánc.

Ekkor Stirlitz szoborrá dermedt és nem is mozdult többé. Valami volt még a csatornában rajta kívül, de nem újabb zsoldosok, vagy bérgyilkosok, valami más, ami minden mozdulatát követte, pedig Stirlitz egy csatornában volt, az istenit neki, és két, vagy három leágazásra attól a valamitől, ami figyelte őt. Talán elsőre világos még az újdonsült cyberpunk olvasóknak is, mennyire zavarta ez a tény Stirlitzet. Nem azért vonult a föld alá, hogy itt tíz méterekről követni lehessen, az illegalitás illúziója vonzotta ide. Ifjúkori emlékek. Ilyesmi.

- Na gyere. - gondolta Stirlitz. És jött. Elég gyorsan. És lány volt. Fiatal, a maga módján illedelmes, egy sarokra állt meg Stirlitztől.
- Ki vagy? Én Stirlitz vagyok.
- Tudom. (hülye, ki ne tudná?) Én Gliv Blaas vagyok.
- Soha nem hallottam rólad. - Érdkes - gondolta Stirlitz -, egyetlen hang nem hangzott el, a csatorna csurrant, patkányok neszeztek, meg ami egy csatornában szokott. - Jól megértjük egymást. - közölte Strirlitz.
- Engem keresel? - kérdezte a lány.
- Amennyibe te vagy az illegalitás illúziója, akkor igen.
- Gliv Blaas vagyok. Csillagharcos. Ex-Csillagharcos. Leendő csillagharcos.
- Akkor nem. - Mondta Stirlitz. - De megtaláltalak.
- Én találtalak meg téged.
- Nincs igazad: te voltál itt előbb, én később jöttem, tehát én találtalak meg téged.
- Ez nekem magas.
- Mond csak, hogyan lehet valaki csillagharcos, ha ez magas neki?
- Simán.