Gliv Blaås

Csak a bűzhödő város rothadását éreztem, semmi mást. A kávé pocsék volt. Valami vízízű lötty. Nem a vízzel van bajom, nem kell félreérteni, csak egy kávétól mást vár az ember. Mondjuk forró volt, az tény. Nyomorult kis lyuk ez itt, de laktam én már kukában is, szóval nem gond. Csak nyomasztó. Felsoroltam, amit tudok. Nem sok volt. Üldöznek, vadásznak, vadászok. Bonyolult számításokon múlik minden. És mellé, amit csak én tudok: semmi nem számít, az élet igazságtalan. Gyorsaság, magasság, relatív gyorsaság, vektorok, ívek, teljesítmény, reflexek, kockázat, rutin. Ezt jobban csinálom, mint a gép, ezt jobban csinálom mindenkinél.

A véletlenekkel egyikünk sem tud mit kezdeni. Azokba belefutunk néha. Nem is tudom, melyik volt a jobb, a háború, vagy ez. Ami most van... Szabadon osonhatok a rendőrök között... De én a háborúban is szabad voltam.

Cél az mindig kell, valami cél, amiért az ember dolgozhat. Különben elrohad. Lassan, belülről. Ocsmány kis massza marad a szentből, akiként megszületett. Hát én levadászom ezeket a nyakkendősöket. Ez lesz a feladat. A nyakkendőjük lesz a végzetük. A nyakkendőt gyűlölöm. Mindent a nyakkendők miatt teszek. Ez van. Tessenek levonni a tanulságot. Rám engedték a zsoldosokat... hát nem nagyon zavar. Formában tartanak.


„1; A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2; A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3; A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba.” - hihetetlen, de ezek működnek. Bár a gépet én nem nevezném robotnak. De valahogy így működik. Elég intelligens ahhoz, hogy elfogadja, elég intelligens ahhoz, hogy felfogja. Ő tudja, miért létezik. Én nem. Így hát, most együtt kutatunk, de nem sok esélyünk van, úgy veszem észre...
- Várj egy picit! - szakította félbe Stirlitz - Honnan tudod, hogy te vagy?
- Mi van?

- Honnan tudod, hogy te vagy az, és nem csupán a gép emléke rólad?
- Ez meg honnan a francból jutott eszedbe?
- Honnan tudod? A gép azt mondta neked, az ő létének nincs értelme, ha te nem létezel... mi van, ha csak képtelen meghalni? Azt mondtad intelligens. Mi van, ha csak önmagát áltatja az emlékeiddel?
- Na idefigyelj öregember: soha nem mondták még neked, hogy ne vetítsd ki saját problémáidat másokra?
- Mondták néha...
- Nos én annyit mondhatok, kis zsebfilozófusom, hogy amíg én énnek érzem magam, addig én is vagyok. Engem nem érdekel, ha minden porcikámat le is cserélte a létfenntartó rendszerem valami másra, mint eredetileg volt, ha úgy ítéli meg, ez így a legelőnyösebb. Az akaratom az enyém, a megérzéseim a sajátjaim, ezekbe soha nem szólt bele, ahogy most sem. Soha érted? Ő a létfenntartó rendszer, én a csillagvadász. Ez ilyen egyszerű. Mi átmentünk a nemléten, és túléltük. Létezünk. Itt vagyok. És valahogy létezel te is, ha nem is tudod hogyan... - A lány megszívta az orrát. - A gép szívta meg az orrát - gondolta Stirlitz.
- Én én vagyok, ezt soha ne feledd. Te meg te. Ezt ne feledd.
---
Néha a barakkban ébredek. Ma már tudom, hogy a barakk eredetileg mást jelent. Nekünk az a szintetikus tér volt a barakk, ahol a szállásaink voltak. Frankó kis dobozok voltak, szó se róla, eleinte nagyon megfeleltek. Rohadtul nem az számít, mit jelentenek a szavak. Az számít, mit akarok mondani, nem? Az ember úgyis csak murizott éjjel-nappal, vagy bevetésen volt. Aztán megütött, hogy már teljesen más emberekkel murizok. Hogy senki nincs ott a régiekből. Én maradtam.
Valahogy halálszaga lett az egésznek. Az emberek hiánya. Voltak ott emberek, de nem azok, akik régen voltak. Ezek idegenek voltak, amazok halottak. Lassanként, bevetésenként elkoptak. Eltűntek a családi képeikkel, az álmaikkal együtt. Rengeteg halált láttam, sokkal kevesebbre emlékszem. Nem voltak illúzióim az élettel kapcsolatban. De a vadászrepülők mindig is őrültek voltak, mi voltunk a lovasság, az élő fergeteg. Hihetetlen, hogy mit meg nem csináltunk, hogy a másikat kivakarjuk a seggünkből, a kritikus hat órából. Láttam olyat, amikor egyikünk egy alig másfél kilométeres aszteroidára állította rá a gépét, és onnan akart lendületet venni. Alig pár méterre lebegett a kőtől egy pillanatig. Talán meg is érintette, ahol én voltam, onnan nem lehetett látni, gép és kő egy kupac, ráadásul elmondhatatlanul gyorsan történt az egész. Aztán megdermedt az egyik rész... Érted? Már éppen kezdett az új irányba mozdulni, az üldöző simán elszáguldott mellette, új ívbe kezdett, új ív kellett a hat óra miatt, de szerintem nem látta, hova lett az üldözött, talán a robbanást várta. Szóval zseniális terv volt, improvizáció és precíz végrehajtás. Akkor eltalálta a rakéta. Egy negyedik néző lőtte, egy idegen vadász, aki taktikából jelesre vizsgázott. Végig figyelte az egészet, várt és csiki-csuki.
Nincs igazság.
Tíz halottból nyolc azt sem látta, honnan jött, ami elvitte a barakkból - és nemsokára valaki beköltözött a helyére. Új bevetés, új gondolat.
Valamikor azt gondoltam, hogy olyan nincs, hogy csak úgy... hogy értelmetlenül.
Csak olyan van.

---
Egyre kevesebbet mozdultam ki a pilótafülkéből. A kocsonyában aludtam, ami megvédett a hipertérben is. Soha nem voltam éhes, csak álmomban. A vadászgép életfenntartó rendszere mindenről gondoskodott, az ereimben kocsonya keringett, a tüdőmben zselé volt, ugyan az az anyag, kezdetben zöldeskék. Amikor kivettek belőle ott a bázison, narancsszín foszforeszkált.
Csak a gépek tudták, hogy élek, az emberek arról sem tudtak, hogy létezem. Nyolcvan éve vége volt a háborúnak. Én nem létezhettem. Amikor pedig megértették, hogy mégis vagyok, el akartak pusztítani. Illegális vagyok. Csakhogy a ők fognak elpusztulni. A kibaszott nyakkendőjük lesz a haláluk, az az ostoba szar a nyakukon...

Leginkább játszottam. Egy csomó játék volt a gép memóriájában. Mindenféle korok, kitalált világok, fura történetek - voltak olyan jók, mint a valódiak.

Tulajdonképpen tilos volt a gépben aludni. De némely idióta "katona", még dicsekedett is az éberségünkkel. Ha valaki kérdezte, éjszakai gyakorlaton voltunk. Volt egy csomó szimulátor program is, bármelyik bevetést végigjátszhattam újra. Kötelékben is. Ma is végigjátszhatom bármelyiket. Gyakran úgy beszélek az emberekhez, hogy közben játszom. Nem túl gyakran beszélek emberekhez.

Sokat tanultunk, sok mindent ezekből értettem meg. Van, amit csak érzek a mai napig, de nincsenek rá szavak, tudom, hogy úgy van. És ha az életben kipróbálom, akkor is úgy lesz.
- Mennünk kéne... - mondta Stirlitz.
- Nem, nem kéne mennünk. Semmit sem kéne csinálni. Örülni kéne az életnek, szeretni kéne. De az emberek nem szeretik. Harcolnak minden pillanatban, törtetnek, nyomulnak, és mindenről lemaradnak, mert rettegnek élni és utálják magukat. Ezért akarnak mások lenni, mint amik. Többek akarnak lenni, és sokkal kevesebbek lesznek.

Nagyon szerettem repülni. Egy igazi Vadász csak vadászni szeret.